Csipkerózsika álmából ébresztettük „a” verdát, amely gazdájának oly sokat jelentett.

„Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne...”
                                     (Szabó Lőrinc)   

Vágyott rá, mindennél jobban. Élete delére annyi álmát teljesítette már be, végül ez lett az utolsó, ami még belefért az idejébe. Élvezte, kímélte, táplálta, törölgette, simogatta… figyelte, megtanulta, majd érzékelte rezdüléseit. A szeretett járgány, mely tökéletesen illett egyéniségéhez, „túlélte” őt. 

Nem mindenki van oda a nyitható tetejű autókért, mondván: huzatos, sérót bont, torokfájást, arcüreggyulladást okoz, kilopják a cuccod stb... A kifogáskeresés és a „még nem ültem nyitott tetejű kocsiban” mondat közé mi egyenlőségjelet tennénk. Tető nélküli autóval suhanni ugyanis olyan elementáris szabadságélményt nyújt, amit újból és újból megtapasztalni öröm.

Kezdjük azzal, hogy klassz látvány, amint felnyílik egy ilyen autó teteje: megnyomunk egy gombot, és alig fél perc múlva arcunkon a napsütés, a szellő. Ha megszüntetjük a huzatot, azaz felhúzzuk az ablakokat és használjuk a szélterelőt, akkor a frizuránk is megmarad. Hosszú hajúaknak nyilván praktikus a copf, illetve hajhossztól függetlenül kendő vagy sapka; míg az érzékeny bőrűek naptejet is használhatnak.

A mi nyitott autónk így nézett ki, amikor - leszurkolva a vételárat - magunkhoz vehettük.

Lemostuk - ha öreg autód van, legalább legyen ragyogóan tiszta, nem igaz? -, és irány a város!

A próbakör során megállapítottuk, amit eddig is tudtunk, hogy ej, lesz ezzel munka, meg hogy csodásan siklik, és egyebeket - például azt, hogy 30 fokban is fűt…

Az autón nyomot hagyott, hogy közel két évig a szabad ég alatt állt, és nem vezette senki. Egy tiszta, lommentes garázsban helyeztük el, újjáélesztéséhez pedig már másnap nekifogtunk.

Mindjárt mutatjuk a tuningolás fázisait, ám jöjjön előbb a sztori: a Saab 9-3 Convertible SE kabrióé, mert szerintünk érdemes kicsit megismerni ennek a típusnak a történetét.

1998-tól gyártották. Akkoriban még a kék köpenyes mérnökök győzedelmeskedtek a marketingesek utasításai felett. Ez tisztán látszik az anyagminőségből, az összeszerelésből, a kivitelből, és az egész autó által sugárzott minőség-érzetből. Megjelenése kirí a mostani egyen-autók világából; eleve ék alakú, ami kiment a divatból. A mostani gépkocsik szappantartó formájúak, ez meg messziről nézve is autó formájú. Nekünk tetszik!

200 lóerős

1937-ben alapították Svédországban a Svenska Aeroplan Aktiebolaget, a Svéd Repülőgépgyártó vállalatot, rövidítve a Saab-ot. A második világháború végén a haditermelés leállt, a felszabaduló erőforrásokat az autógyártás elindításába fordították. Mivel az autót repülőgép mérnökök tervezték, azok különleges, egyedi formavilággal rendelkeztek, technikájuk pedig kezdetben DKW alapú volt.

Az első Saab

Először két-, majd háromhengeres kétütemű motorokat alkalmaztak. (A háromhengeressel megegyező konstrukciójú motorral szerelték a Wartburgokat egészen 1988-ig.) Később a Fordtól vásárolt V4 hengeres négyütemű motorral készültek a Saabok. 1967-ben mutatták be a Saab 99-est, amely leváltotta az időközben igencsak elavult régi modellt. Ekkor kezdődött az együttműködés a Scania teherautógyárral, melynek következtében a Saab a turbófeltöltős személyautó motor fejlesztésének úttörőjévé vált.

1978-ban mutatták be a Saab 900-ast, amely mára legendás kultautóvá, gyűjtők féltett kincsévé vált. Sajnos a gyár 1989-re nehéz anyagi helyzetbe került, melyen a General Motors 600 millió dolláros segítségével próbáltak úrrá lenni. A rajongók legnagyobb bánatára ez a márka egyediségének rovására ment, a második generációs 900-as például már Opel Vectra alapokra épült, bár az egyedi Saab-os formajegyek szerencsére megmaradtak.

Később ezt a szériát 9-3-ra, a nagyobbik modellt pedig 9-5-re keresztelték át. (Ilyen, 2001-es évjáratú a mi kabriónk is.) 2000-ben a GM 100 százalékos tulajdonossá vált, ám a fokozódó nehézségeken már ez sem segített. 2012-ben a Saab végleg csődbe ment, maradt az emlék, illetve a repülőgépgyártás, vagyis vissza a gyökerekhez…

… és vissza autónkhoz, melyet alaposan átvizsgáltunk, hogy a bajokat orvosolni, a hiányosságokat pótolni tudjuk - az eredeti állapot és külső visszaállításának szándékával. 

Kezdjük a tetővel, ami ki sem akart nyílni, mert a tetőzsák fedelet működtető kardáncsukló eltört. Ahhoz, hogy cserélni lehessen, a teljes működtető mechanizmust - mely mint kiderült, minden eresztékében tákolt volt - szét kellett szedni: a kúpos hasított szegek helyett fúrószárból kialakított, fuserált, beragasztott csapokat találtunk... áááááá... Mi pedig ezt nem tudjuk, na jó, nem akarjuk elviselni, mert ha a gyárban valamit kitaláltak, az nem véletlen, a mérnök nem hülye.

Saabunk a gyárból háromrétegű, fekete tetővel gördült ki. Mivel a kereskedelmi forgalomban jelenleg legkönnyebben kék színű ponyva szerezhető be, ezért erre is ilyen került valamikor - örömünkre. Mára azonban kissé megfakult, helyenként sérült, és meg is nyúlt a ponyva, emiatt enyhén lóg, cseréje tehát hamarosan újból aktuális; erről egy másik posztban beszámolunk. A tető zavartalan működtetéséhez gyári, speciális olajat is be kell szereznünk, mert más nem jó bele.

Teljes szervizt csináltattunk olaj-, fékolaj-, hűtővíz- és szűrőcserékkel. Az elöregedett, repedezett gumiabroncsokat újakra, megfelelő méretűre cseréltük. Pótoltuk a motortakaró burkolatot, a műanyag kőfelverődés gátlót, a díszlécekről eltávolítottuk a karbon hatású fóliát.

A felnik visszakapták eredeti színüket:

Van még feladat, pl. a két első fényszóró üveg cseréje, mivel az autó az USA-ból származik, és még senki nem cserélte ki azokat az Európában szokásos aszimmetrikus kivitelűre.

Autónk ebben az állapotában immár alkalmassá vált arra, hogy elguruljunk vele a tengerhez, ami néhai gazdáját is éltette. Ha egy autónak lelke van - ahogy egyesek gondolják -, akkor ez a Saab nagyon örült, hiszen erre, ilyen utakra tervezték. 

Balázs örök álmát alussza, míg a Saab új életre kelt és egyre szépül. Biztonságban, az őt megillető helyen, és a leggondosabb kezekben van.

Egyszer majd jól megöregszik, és kap két betűt (OT); és akkor, majd akkor fogják csak igazán csodálni a kabrió szerelmesei! Mert ilyen kabriója nem lesz senkinek.

Van úgy, hogy az álmot más viszi tovább…

… vigyázunk rá, Balázs!

Egy tonnányi követ mozgattunk meg néhány nap alatt. Azért léptünk a várépítő Taródi István nyomdokába, hogy szebbé, élhetőbbé tegyünk egy kertet. És mert ilyet se csináltunk még.

Adott egy kert faházzal. Körülötte esőben sár, de anélkül is csúnya, igénytelen az előtere. Utálod, térkő kéne ide majdan. Többéves halogatás után egyszer csak itt a „most!” sürgető vágya. Nade milyen legyen? Hát szép! Bővebben? Egyszerűen nagyszerű, a környezetbe simuló, nem ultramodern, de nem is régimódi vagy uncsi, és persze jó minőségű.

Irány kőért, jön a mustra, melyik az igazi? Tű a szénakazalban… a ’90-es évek építőanyag-hiánya a múlté, most árudömping, tobzódás. És megvan: Piazza Grado! Épp olyan szép, mint az olasz tengerparti város, amelyről elnevezték.

A legkisebb vásárolható mennyiséget hoztuk el, mert számításunk szerint az 5,2 négyzetméternyi térkő pont elég nekünk. A több mint 700 kilós rakománytól ugyan jól „leült” a kocsi, ám derekasan állta a próbát. A köveket mielőbb, a felhasználás tempójában, egyesével szedegettük ki és hordtuk a gondosan előkészített terepre, ahonnan addigra bő tíz centiméternyi földréteget távolítottunk el.

                                                     Ismerkedés az ásóval

Az elsimított földfelületre kőzúzalék került, összesen 8 zsákkal, ami újabb 200 kiló emelgetnivalót jelentett számunkra; meg egy újabb menetet a boltba, mert félúton elfogyott… sebaj, addig is pihentünk egy kicsit.

A térkő lerakása, rendezgetése kissé nehéz, de annál izgalmasabb feladatnak bizonyult: mivel legalább ötféle méretből kellett szép, homogén egységet alkotnunk, emellett jócskán akadtak sérült darabok; mi pedig maximalisták vagyunk.

A fúgázás már gyerekjáték volt. Végül - úgy hisszük - minden a helyére került, szerintünk egy mesterember se csinálná szebben. Mostanra feledésbe merült a munka során használt gumikalapács okozta erős fájdalom és vérzés is, melyet az okozott, hogy a teljes erővel mért ütést elvétettük…

                                                    Talicskázni jó móka

A kiásott földkupacot elhordtuk, a virágtartókba örökzöldek kerültek. Hamarosan a házikót is megszépítjük, és arról is beszámolunk itt a NYUGIban!

Egyre népszerűbb a blogolás a neten… mi is beálltuk a sorba.

Amelyik cég nem blogol, az „steril”, „arctalan”, idegen… olyan, mintha nem is létezne. Ezt egy konferencián hallottuk. Ebben lehet vala­mi, mert a mi cégünk, a Nyugat-Biztonságtechnika Kft. már 15 éve kőke­ményen tolja Sopron­ban, ám meglévő, hűséges ügyfelein­ken kívül ezt a kutya se tudja. És ha már a 21. század legmodernebb eszközeivel, naprakész tudással dolgo­zunk, virtuális téren sem akarunk lemaradni. Mivel tehát a jelenlét fontos, eljött a szemléletváltás ideje, a Nyugat is beállt a sorba: teccünk blogolni, hátha ebből lesz a csoda.

Néhány eddig megjelentetett sztorink, valamint bennük kifejezésre juttatott vélekedéseink / gondolataink / meglátásaink közzététele nyomán arra jutottunk, hogy szakmai vagy cseppet sem szakmai témákat posz­­­tolni remek dolog, annál is inkább, mert ezzel nemcsak közlésvágyunkat, de infor­má­ció-éhségünket is csillapíthatjuk. Ha pedig nem restellünk gyakran posztolni, akkor meglehet, hogy idővel saját olvasótáborunk verbuválódik, akikkel nemcsak meg­oszt­hatjuk szeretett szakmánk csínját-bínját, és a világ dolgait, de tanulhatunk is egymástól. A dolog tesztelés alatt.

Ki hinné, hogy cégünknek már 15 éves múltja van! Vagyon­- és tűzvédelmi, füstelvezető, megfigyelő, informatikai és kapu­telefon rend­szerek kiépítésével, üzemel­tetésével foglalkozunk; mint­egy 400 partnerünk, közületek és magánszemélyek igényeit szol­gál­­­juk ki

Ez itt a régi, első logónk:

Ez pedig a vadiúj:

(Bármennyire büszkék voltunk ugyanis a saját kezűleg megtervezett logónkra, mára eljárt felette az idő.  A mostanit már profikra bíztuk.)

Szóval, ha ezt a logót látod, gondolj ránk. Segítünk, mire gondolj:

Vállalkozásunk első 15 évében számtalan riasztó, tűzjelző és kamerás megfigyelő rendszer tervezésével, kivitelezésével bizonyítottuk rátermettségünket, szakmai felkészültségünket. Tudásunkat a szakmai képzéseken való részvéte­lünk teszi naprakésszé. Szeretjük munkánkat, hiszen tevékenységünk szerteágazó, érdekes és sokszínű. Igyekszünk megbízha­tóan, precízen végezni feladatainkat, emellett némi humort csempészni a mindennapokba.

(Akkor még gyerekcipőben járt a digitális fényképezés...)

Hisszük, hogy a blog összeköt. A hétköznapok malterja.

Hurrá, blogolunk! Tehát vagyunk!

Csak NYUGI!

A kilencvenkét éves dédinknek szereztünk örömet azzal, hogy újjávarázsoltuk a háza kapuját. Mert segíteni jó!

Adott egy ütött-kopott, régi kapu és egy vágy, ami nélkül ugye nem születik terv, hát még megvalósulás! A vágy esetünkben a kűhedt - igen, jól olvassa a régi magyar szót - kapu megszépítése, azaz átfestése. Dédi vágya egyben a miénk is, hiszen ez az első, amibe botlik az érkező, meg különben is, tényleg gagyi a cucc. Meg egyáltalán. Dédi ezt szeretné és kész.

Azt Dédi sem tudja pontosan, mikor is készült a háza kapuja, de annyi bizonyos, hogy a ’80-as években, amikor ő ide költözött, már állt. Festve azóta csak hébe-hóba volt, ami jócskán meg is látszik a vasszerkezeten, amire ennélfogva már nagyon, de nagyon ráfér a tatarozás.

A ház külső fala, meg a szobák nemrég kaptak új vakolatot-festéket, már csak ez lenne de jó! Utána „jöhet eső, jöhet szél”. Dédi már húsz éve lebegteti - amikor éppen rosszabbul van -, hogy neki már nincs sok hátra, mi persze tudjuk, hogy ő az a fajta, akit „bottal kell agyonütni”.

Szóval addig is legyen meg az öröm, abból lehet építkezni, szebben telnek a napok; naná, hogy megcsináljuk. Igaz, kaput még nem festettünk, de nem szoktunk mi megrettenni a kihívásoktól, sem elszaladni előlük; sőt!

Vettünk mindent, ami kell: rozsdagátlót, festéket, higítót, sarokcsiszolót, drótkorongot, kesztyűt. Egyik pénteken munka után bepakoltunk és elindultunk a tőlünk bő 200 km-re lévő, szeretett zalai falunkba. Útközben csak egyszer álltunk meg, itt:

Megérkezve az első Dédi ebédje volt, ami szent, mert ugye enni kell, kiváltképp’ ha az ember ilyen hosszú utat tett meg étlen-szomjan, ráadásul könnyű fizikai munkát tervez végezni. :-)

Kerítésfestés tekintetében nemcsak a szükséges kellékekkel, de mentálisan is felkészültünk… (jaj, csak ne essen, folyton esik ezen a nyáron, most is lóg az eső lába…); szóval nagyjából tudtuk, mire számíthatunk, de a puding próbája ugye…

A sufni tuning - utólag bevallhatjuk -, két óra zajban kínlódással kezdődött. A régi festékréteg eltávolításához, a felület egyenletessé tételéhez használt csiszoló drótkorongja ugyanis fémmel találkozva éles hangot hallat. Nehezítő körülmény volt, hogy a fémszálak némelyike a levegőbe repült, de szerencsére megúsztuk, hogy belénk fúródjanak. A kapu kisebb zugait drótkefével értük el.

A művelet végeztével szemerkélni kezdett az eső, meg aztán a Dédi korán fekvő és még beszélgetni is szerettünk volna, így a festést másnapra hagytuk. A pingálás - főként reggel, újult erővel - már sokkal hálásabb feladat, és az eredmény is hamarább látszik; hát még ha segítőd is akad.  

Amíg kint az ecset, addig bent a fakanál forgott. A mi Dédink ugyanis még 92 évesen is elkészíti a vasárnapi ebédet (igaz, szombat volt): a húslevest, a sült húst, meg a rántottat krumplival, rízzsel, uborkával; csak most már megengedi, hogy segítsünk. Az ecetes ubit is ő rakja el, de idén újra lekvárt is főzött be; öt kiló sárgabarackot vett hozzá a piacon. A házilag gyúrt levestésztája, meg a sütije már a múlté, bár nemrég még rétessel várt minket.

Pingálni jó, de van egy pont, amikor dacára annak, hogy egyre látványosabb az eredmény, egyszer csak unalmassá válik az amúgy tényleg monoton tevékenység. Egy kis pihenő úgyis belefér, és különben is, hamar munka ritkán jó. Így aztán, rövid időre ott hagytuk a kaput száradni, mert más dolgunk akadt: a vasútra mentünk érmét lapítani, csapatunk gyermek tagja ugyanis még sosem csinált ilyet. Mi viszont igen, vagy 40 éve, így tudjuk, hogy jó móka, melynek megtapasztalása a gyermekkorban olyan, mint egy pipa a bakancslistán.

Miután nem találtunk több, az ecset által érintetlenül hagyott apró foltocskát sem a vasszerkezeten, és a házszámot is újra rajzoltuk, a kapu felújítást késznek nyilvánítottuk.

Aztán ebéd, hiszen enni kell! Miután elfogyasztottuk a rántott csirkét - hmmm... mennyei volt, pedig már nem is a Dédi saját nevelt csirkéjéből van… bezzeg a miénk, amit otthon sütünk, miért nem ilyen finom? – learathattuk munkánk gyümölcsét: a közös örömöt, de legfőképp Dédiét. Hogy ez is megvan, már csak a tűzifát kell felaprítani.

Ja, a kerítésfestés műveletei - vagy inkább szünetei - közben kincsekre is bukkanhat az ember. NYUGI, erről majd legközelebb!

Sopron, 2018. július 26.

Szedtük és faltuk a nyár ízét. A szurokfekete, mézédes cseresznyét.

A piacon azt mondták, a cseresznye már „lefutott”, aztán hallottuk, hogy Pétermajorban még bőven van. Mintha csak nekünk üzenték volna a rádióban, hogy lehet menni szedni. Pétermajor neve sokaknak a nyár elején felbukkanó eperárusító bódékról lehet ismerős. Az ottani zseniális epret kóstolva biztosak voltunk benne, hogy a cseresznyében sem fogunk csalódni.

Már odaérni is mesébe illő: a búza- és napraforgótáblák, a szalmabálák, a Sopronkövesd után jó magyar módra csupakátyús’, ámde mesésen kanyargós úton autózni önmagában is élmény, és hol van még a cseri? Tényleg, hol? A mellékútra térve ugyanis kissé elbizonytalanodtunk, biztosan jó irányba tartunk-e, mígnem feltűnt egy fehér útbaigazító táblácska „Gyere, gyere, megéri!” felirattal.

Onnantól még néhány piros filctollal, kézírással kanyarított, bájos üzenet segített megtalálni a célpontot: a hatalmas cseresznyeföldet! Persze - mint most saját szemünkkel láthattuk - sokminden más is van Pétermajorban, de most kérem, koncentráljunk a cseresznyefákra… amik egyszer csak itt vannak előttünk-körülöttünk-mögöttünk teljes pompában, melynél talán csak a virágzásuk lehetett mesésebb. Gogol cseresznyéskertje ehhez képest tutira smafu volt!

Mi meg ámulunk és szinte elveszünk a Kánaánban. Ilyet mi bizony még nem láttunk: végeláthatatlan sorokban roskadoznak az éltes fák a nagy szemű, már-már túlérett, kimondottan ropogós, lédús, fürtös, édes, mosolygós - mit mondjunk még? - gyümölcs súlya alatt. Mennyi lehet itt: több mázsányi?

Na, akkor szedd magad! Jaj, nincs kosarunk, ej, de városiak vagyunk… de nini, itt egy kedves „majori” hölgy, kölcsönöz nekünk egyet. Hát hajrá! Azt sem tudjuk, hol kezdjük, melyiket kóstoljuk… innen is, amarról a fáról is szedünk, mintha nem lenne egyforma a termés. Ez ám a csemege, és minden szemében benne van a nyár! Igazi habzsi-dőzsi – senki se nézi, mennyit raksz a szádba. Persze nem élünk vissza vele, meg aztán bizonyára belefér, ki van ez találva.

Jó lehet itt a bőségben madárnak, kisemlősnek lenni! De mi lesz ezzel a rengeteg gyümölccsel? Bárcsak egyetlen falatja se veszne kárba! Vajon mindet leszedik majd? Ne törődj vele, szedd! És edd. Abbahagyhatatlan. De ne aggódj, nem fogsz meghízni tőle, mert 80 %-a víz, így szemenként csak kb. 5 kalória, kilónként meg alig több mint 600. Szóval ehetsz, amennyi beléd fér, azt mondják, napi fél kilónyi az ideális. Végre valami, ami egyszerre finom és egészséges!

Csupa-csupa hasznos anyag van ugyebár a cseresznyében, ami a szervezetnek áldás. Például vitaminok (A, B1, B2, B6 és sok C), ásványi anyagok, meg nyomelemek (kálium, kalcium, foszfor, cink, magnézium, nátrium, kobalt, vas). Ezek jók a szívnek, erősítik az immunrendszert, javítják a memóriát, gyulladás- és fájdalomcsökkentő hatásúak; segítenek megelőzni az ízületi betegségeket és a rák kialakulását.

A cseresznye magas rosttartalma könnyíti az emésztést, ezzel együtt a fogyást. Enyhe hashajtó hatását érdemes kipróbálniuk a szorulással küszködőknek. Rossz alvóknak is ajánlott, mert az úgynevezett melatonin, az alvási ciklust irányító hormon is megtalálható benne. Ez a természetes, csonthéjas finomság egészségben, alvási gondok és fogyási szándék híján is a barátunk, hiszen - jó hír! - megfigyelések szerint a cseresznyét gyakran fogyasztók bőre megújul, a kötőszövetek anyagcseréje is javul, így a test öregedése némiképp lassul.

Így van vagy sem, az biztos, hogy Pétermajorban július közepéig várják a cseresznye fun-okat. Nekünk elsőre ennyit sikeredett szednünk. Ahhoz képest, hogy csak egy-két kilóért mentünk… de hát mondtuk: nem lehet abbahagyni!

                                                          Jut az egész családnak

Ha pedig elteltünk, és - átmenetileg - nem fér több belénk, tegyünk a csodás szemekből gyümölcslevesbe, süteménybe, rétesbe… hmmm… kandírozhatjuk is, akkor jó kis koktéldíszünk lesz. Aztán készíthetünk belőle bort, pálinkát, de akkor is különleges italt kapunk, ha a leveleit simán fehérborba áztatjuk.

A nyár ízét mindig jó télire menteni. Adja magát a fagyasztó, mert a cseresznye szerencsére jól bírja a mélyhűtést, és így teljes vitamintartalma megmarad. Ha főzéssel tartósítjuk, akkor szöknek a vitaminok, viszont isteni a belőle készült befőtt és lekvár, ami mellesleg jól mutat a polcon. A gyümölcs szárát sem kell kidobni, mert vízhajtó, méregtelenítő teát főzhetünk belőle.

Ha tehát egy kis NYUGIra vágyik, menjen, szedje-vegye-egye, tartósítsa és télen mosollyal gondoljon a nyári kalandra!

Nem bírtuk nézni, ahogy csüng a falon hétszámra… hangtalanul, mozdulat­lanul, elhagyatva. Pedig kifejezetten szép hangja van! Most már tudjuk, mert felélesztettük. A világ egyik legszebb ingaóráját!

Jóban vagyunk a régi tárgyakkal, kiváltképp’ ha óráról van szó. Hát, még ha inga­óráról! Családunkban is van egy becses példány, ám ennek a történe­tnek nem ő a főszereplője. Hősünkre akkor lettünk figyelmesek, amikor városunk egyik vendéglőjében leültünk, hogy elköltsük menünket. És akkor megláttuk!

Naná, hogy rajta felejtettük a szemünket. Nemcsak azért, mert tökéletesen: elegánsan, tekintélyt parancsolón, büszkén, ám cseppet sem hivalkodón illesz­kedik környe­zetébe, amolyan nem lehet nem észrevenni módon finoman magára vonva a régiségekért nem rajongók figyelmét is; hanem mert a szóban forgó időmérő szerkezet amellett, hogy igencsak figyelemreméltó alkotás, valóságos remekmű. Egyetlen, ám annál feltűnőbb szépséghibája, hogy nem jár… ez azonban orvosolható

Attól a naptól fogva akaratlanul is figyeltük az órát és a sokadik találkozásnál meghallottuk hang­talan segélykérését. Elhatároztuk, hogy újra­írjuk sorsát. Az óra tulajdonosa szerencsére bizalmat szavazott nekünk: ránk bízta kincsét! Óvatosan bebugyoláltunk, hazavittük, nem sérült meg… eddig jó. Azután jött a várva várt mustra: az ismerkedés, a szemügyre vétel, a hibakeresés, a megfejtés, a helyrehozatal. Lássuk!

Alanyunk a Monarchia idején készült, egy bécsi órásmester keze nyomán. Ez pedig szó szerint értendő, hiszen a mester műve minden egyes darabkáját kézzel alakította a megfelelő formájúvá és méretűvé. A küllem és a funkció remek egysége a magas szintű műszaki kultúra üzenetét hordozza, hogy tudniillik egy ilyen finomhangolású, rendkívül precíz mechanikai szerkezetben felhalmozott tudást a 21. században sem lehet űberelni.

A régiek tisztán a mechanikával tökéleteset alkottak, olyasmit, aminél a mai chipek sem tudnak többet. Meg is állapítottuk, hogy gyönyörű szakma az órakészítőké. Az efféle órák hajdanán, a 19. század végén, a 20. század elején a polgári családok otthonának kiemelt díszei voltak; felhúzásuk pedig - a hét fénypontjaként - a családfő kiváltsága volt.

Az ingaóra egyébként egy mechanikus időmérő, amelyben a meghajtást súly végzi, csigarendszeren keresztül. Ennek a gyorsuló mozgását horgony-gát szerkezet segítségével az egyenletesen mozgó inga fékezi, szabályozza; innen az ingaóra elnevezés. Az óra ütését, és abból eredő, rendszerint egyedi hangját fémrudak adják. Ilyet ma már nem gyártanak – kézzel legalábbis biztosan nem. A nálunk lévő példány egy úgynevezett feles ütős rendszerű, ami azt jelenti, hogy minden égész és fél órakor is üt. Érdemes megjegyezni, hogy az órát előre-hátra állíthatjuk, mégis szinkronban marad az ütésszám a mutatók állásával.

Hol a hiba? Mivel az óra- és az ütősúly, továbbá maga az inga is a fa óradoboz alján csücsültek összetekeredve, világossá vált, hogy az ingást leejtették. Amikor az óra szerkezetet kiemeltük faburkolatából, elénk tárult az ingatartó rugócska, mely azonban eltört. Örültünk a felfedezésnek, kezdődhetett az óramentés!

Itt a bibi! (ingatartó rugó)

Szerencsére - mivel ugye mi szinte semmit nem dobunk ki – akadt egy régi órarugó a garázspolcon, annak is a legbelső részén; némi üggyel-bajjal előkotortuk, és azzal pótoltuk a tönkrement darabot.

Van az órának egy úgynevezett horgonyjárata, ezt szétszedtünk, mert ráfért a polírozás, csakúgy, mint a meglehetősen elszennyeződött szerkezetre az alkoholos tisztítás. Végül az alkatrészeket eredeti svájci óraolajjal kentük át. Ezután következhetett az óramű újbóli üzemképessé tétele: indítás, próbaüzem, beállítás; hálás feladat. Ekkorra már ugyancsak kíváncsiak voltunk óránk hangjára is! Íme:

Szép, ugye ? Végre a finisben vagyunk és Csipkerózsika álmából felélesztett ingaóránk hamarosan pontosan mutatja az időt, mint rég, egyben visszakerülhet jelenlegi otthonába, az étterembe. Szabályoznunk kell még az inga hosszát, ez akár napokig is tarthat, mivel igyekszünk mi is olyan precízek lenni, mint az az órásmester, aki sok-sok évvel ezelőtt az utókorra hagyta keze nyomát. Szóval NYUGI!

A horgony – az óra lelke

A kész óra-mű.

Lápi szörnnyé váltunk. A Balatonban. Jó volt.

Amikor egy tizenegy éves kislány rád pakolja az első adag iszapot a Balcsi vizében fürödve-játszva, akkor még gyanútlan vagy, nem sejtesz semmit. Hogy lesz ez rosszabb is… nem, nem, hiszen olyan aranyos ez a kacagva ármánykodó leányka, aki lopva támad, de az a jó, csupa vidámság az iszapgolyózás; hurrá, itt a nyár! Ezt vártad egész évben, nem? A víz jó meleg, 24 fokos; ráadásul gyógyhatású az iszappal együtt, kell ennél több?

Csak kotorja a lábával, szedi a kis kezével az újabb adagokat a lányka, és pakolja, pakolja a szürkésfekete trutyit a válladra, a nyakadra, az arcodra, meg az orrod hegyére… közben szüntelenül nevet; te is. A nevetés is egészséges. Amint lemosod magadról az egyik kupacot, máris ott a másik

Sebaj, úgyis megunja. Magad is ezt csináltad gyerekkorodban, te már csak tudod. Végre valami, ami izgalmas volt 40 éve és most is: az iszapháború bizony a mai, telefonjaikat prüntyögtető tinédzserek számára is izgi lehet, sőt, nem kizárt, hogy jóval hosszabb ideig tart majd a bevetés – kamasza válogatja. És akkor úgy jártál.

A fürdőruhád szövetszálai telítődnek az iszapszemcsékkel - ki lehet azt mosni egyáltalán? -, és akkor felkerül az i-re a pont: jön a frizurakészítés hínárral, meg mindazzal, amit a víz felszínén talál a cserfes-kacagós. Van közte kagylóhéj,  döglött bogár, madártoll… egyre megy; a kötőanyag pedig naná, hogy az iszap.

Kész is a lápi szörny - így szólít a mester. A te dolgod pedig csak annyi, hogy tűrj és nevess, akkor legalább kedves szörnyecske leszel. De lehetőleg csukott szájjal, mert könnyen a szádba kerülnek a szemcsék, hú, már roszog is a fogad közt. A séród egybeolvadt az iszappal, tényleg vicces lehet, de szerencsére a vízben nincs tükör, és reméljük, ismerős se, bár iszaptól feketéllve úgyse ismernének fel.

A lápi szörny jelmeztől megszabadulni pedig szigorúan tilos mindaddig, amíg a lányka azt meg nem engedi. Egy tipp válhat be: próbáld élvezni - fejben dől el! - és akkor rájössz, hogy csupa-iszap lápi szörnynek lenni valójában jó buli, mi több, kiváltság. Hallani a lányka szüntelen kacagását, mosolyogva nézni a felhőtlenül boldog arcocskáját! Mintha az idő is lelassulna. Nélküled ez a kislány nem kacagna így. Nem lenne lápi szörny, soha meg nem született volna. De most itt vagy; épp jókor, a legjobb helyen. Emlék készül, ember!

Utóirat: lápi szörny fotónk érthető okból nincs, Önnek azonban van fantáziája. Egy györöki látképet azért hoztunk. Ha megjön a kedv, irány a Balaton, jöhet az iszap, na és a NYUGI!

Csak lestünk. Néha tátott, máskor nagyon is összezárt szájjal azt, ami egyszerre természetes és döbbe­netes: egykor köztünk élt emberek holttestjének prepa­rátumait.

Amikor tudás- és szemléletfejlesztő konferencián járunk a fővárosban, az előadássort követően - mintegy lazításként - szokásunk megnézni egy-egy időszerű tárlatot. Legutóbb a BODY-n találtuk magun­kat, ami épp akkor nyílt.

Ami elénk tárult, arra ilyeneket tudunk mondani: hm, nem mindennapi, érdekes, bizarr, mor­bid, polgárpukkasztó, groteszk, tárgyilagos, informatív, kedélybor­zoló, döbbenetes, hát­borzongató, hasznos, feledhetetlen, megosztó, sokkoló, meg­döbbentő, gusztusta­lan, felhábo­rító, rémes, undo­rító, fúj, színvonalas, csodá­latos, fantasztikus, le­nyű­göző, lélegzet­elállító, szen­zációs, zseniális, feno­me­­nális, látványos, isme­ret­­terjesztő, profi, művé­szi, ejha! Utóbbi például akkor hagyta el a szánkat, ami­kor egy a test­ből kiemelt érrendszer tárult elénk. A fel­sorolt jelzők válta­kozva tolultak gondo­latainkba az em­beri váz-, ideg-, keringési, légző- és emésztő­rend­szer, a cson­tok, izmok, kötő­szövetek, belső szervek vagy az anyaméhben fejlő­dő magzat láttán.        

Itt ugyanis minden emberi testrész eredeti, bár ránézésre kissé műanyagszerűek a kiállított „szobrok”. Ennek oka a konzerválásban keresendő, erről majd később. Minket ugyanis a preparálás mikéntjénél sokkal jobban foglal­koztatott a kérdés: vajon kik lehettek ezek az emberek, akik iránt egyszerre éreztünk tiszte­letet és valami megnevezhetetlent…

… hiszen ugyan miért vállalták a köz­szereplést földi életük végén, mi vihette őket arra, hogy haláluk után fűnek-fának - sok millió embernek! - mutogassák szét­cin­cált testüket? Exhibicionizmus, netán a hátra­maradt családnak juttatott tá­mo­gatás fejében? Nos, nem valószínű, hogy az érin­tett famíliák akár egy vasat is kaptak, amint az sem biztos, hogy a kon­zervált holttestek önszántukból landoltak itt. Ezt nem mi állítjuk, hanem a neten felelhető ilyen-olyan véleke­dések szólnak ak­ként, hogy a vándortárlat „szereplői” valójá­ban meg­kínzott és kivégzett távol-keleti, - vallási és etikai - fogva­tartottak, akik nem is járultak hozzá prepa­rálá­sukhoz és családjuk sem feltétlenül tudja, mi történt velük.

Persze van hivatalos verzió is, miszerint valóban kínai emberekről - többségük férfi - van szó, akik haláluk előtt igenis saját elhatá­rozásukból ajánlották fel tudo­mányos, orvosi (mi ezen az orvosi?) célra földi maradványaikat, emellett isme­retlen személyazonosságú elhunytak testét konzerválták, meg olyanokét, akik­nek nem volt hozzátartozója. A kiállítók mindezt a halottak eredetét, múltját igazoló papí­rokkal garantálják, egyszersmind azt is, hogy a preparált emberek termé­szetes úton hunytak el. Papír egyenlő garancia, jóllehet eme eredetigazo­lásokat még senki nem látta, állítólag nemigen muto­gatják, mert nem nyilvá­nosak. De ha már tényleg vannak valahol, akkor mi szívesen olvastuk volna a tetemek mellett fel­tüntetve, hogy ki hol élt és hány évig, mit csinált szívesen, vajon milyen gon­dolatok foglalkoztatták, miért szánta rá magát a konzerválásra stb… egy kis plusz­munka, de akár kamuból is írhattak volna valamit.

A tetemszerző sztoriban számunkra annyi a bibi, hogy információk szerint Kíná­ban 1979 óta érvényben van egy minisztériumi rendelet, miszerint az elhunyt akkor tekinthető „hozzá­tartozó nélküli”-nek, ha legalább három hónapig nem keresik, holttestét csak ezután használhatják anatómiai tanulmá­nyokra. (Értjük. Nincs senkim, ezért el se temetnek, inkább megnyúznak, majd tartósítanak, és szemléltető eszköz leszek. Kutyát nem érdekli, akarom-e vagy sem. Az állam spó­rol, valaki meg jól jár.) A BODY tárlat ala­nyait viszont egytől-egyig plasztiná­cióval tartósították, aminek meg pont az a lényege, hogy csak friss tetemmel végezhető - legkésőbb két nappal a halál beállta után. Emellett a kína­iakat nálunk jobban ismerők szerint ázsiai ember­tár­saink nem szíve­sen ajánlják fel szerveiket, testüket semmi­lyen célra… Min­denki gondol­jon, amit akar. Tény, hogy csak ezen a tárlaton többszáz földijük teste maradt meg az utó­kor részéve a világhírű utazó hulla-show szerves része­ként… mert igény az van rá.

Ilyenek vagyunk, kíváncsiak; nem csoda, hogy az embert mindig is foglal­koz­tatta genezis, a születés, meg a halál, és persze maga az emberi test. Feljegyezték, hogy már az 1300-as években nyilvá­nos boncolásokat tartottak, mi több, később külön erre a célra ún. anatómiai színházakat is építettek, volt köztük ezer (!) férőhelyes is. A többnyire kivégzett bűnözők holttestét fel­táró, több napos, nyílt cinca’ nemcsak népszerű volt, de igazi szoci­ális-kulturális happe­ningnek számí­tott étel­lel-itallal… és bár nem volt olcsó, rend­re elkeltek rá a jegyek. Fel­tettük magunk­nak a kérdést, mi lett volna, ha jóval korábban születünk, részt vettünk volna-e ilyenen, de magunk sem tudtuk a választ.

Ám a BODY immár Budapestre érkezett, a prepa­rátumok itt vannak, mi is, és miután leszurkoltuk a belépő árát, azt mondtuk magunknak: igyekez­zünk a látványra és a megsze­rezhető ismeretekre koncentrálni ahelyett, hogy továbbra is azon agyalnánk, hogy ez a 200 ember, akinek maradványa­it most testközel­ben, tetőtől-talpig, zavartalanul mustrálhatjuk, miért nem kaphatott sír­fe­de­let. A budapesti Komplex (Király utca 26.) 2200 m2-es pincehelyisége szerin­tünk töké­letes terep az egyedülálló tárlat számára, melynek 12 galériája mutatja be testünk csodáit - szervről-szervre. A látogatót szimpatikus medi­kusok kalauzolják, akik készek bármilyen kérdést megválaszolni.

Van itt orvosi szer­szám, lenyú­zott bőr, kátránytól elfeketedett tüdő, krónikus italozástól zsugorodott máj, meg nem született embrió... és hála a körös-körül töké­le­tes meg­világításnak, a legapróbb részlet sem kerülheti el a figyelmet. Az egyes szervek működé­sét nagyméretű kivetítő­kön háromdimenziós animá­ció szemlélteti, ezekből sok mindent meg lehet tudni. Például hogy testünk teljes érrendszere körülbelül 100 ezer km (!) hosszú vagy hogy az emberi agy űberelhe­tetlen, mert nincs az a kompjúter, amelyik a nyomába érne.

Mivel ezt az egészet úgy reklámozzák, hogy aki megnézi, annak megvál­tozik az élete, figyeltük, bennünk milyen változás ébred, meg egyáltalán mit is érzünk. A fent pedzegetett erkölcsi lelkizés mellett, hogy tudniillik valaha ők is hús-vér emberek voltak, éltek, alkottak, szerettek, gondolkodtak, éreztek… pszt… csitt!... szóval emellett például… nem is tudjuk... talán szagokat vártunk.  Azok persze nin­cse­nek, a vál­tozatos testhely­zetekbe varázsolt alakok sterilek az úgyne­ve­zett plasztináció­nak köszönhetően, amellyel kon­zerválták őket. Az meg mi?

40 éve létezik ez a tartósító eljárás, Günther von Hagens dolgozta ki 1977-ben. Azon alapul, hogy a test szövetei levegő nélküli nedves környezetben viasszá ala­kul­nak. Lényege pedig, hogy vegyszerrel megállítják a holttestek bomlását, és kivonják belőlük a folyadékot. A testnedvek helyére szilikonnal kevert aceton kerül, utóbbi elpárolog és a ned­vek helyét átveszi a műanyag, ami bevonja és tartóssá teszi a prepará­tumot. Az így kezelt testek kemények, szagtalanok és károsodás nél­kül érintkez­het­nek a szabad levegővel, hiszen nem bomlanak el. Az eljárás során a szer­vek ugyan elveszítik színüket, de azt újrafestik, viszont a sej­tek, szö­vet­felületek alakja, méretaránya mikroszko­pikus szintig fennmarad.

Ily módon készíti különleges preparátumait a híres (vagy éppen hírhedt?) heidel­bergi professzor, aki nem esett kétségbe, hogy a Japánban 1996-ban rendezett első kiál­lításának visszhangja nem igazán volt pozitív. Azóta is töretlenül dolgozik, preparál embert és állatot, és sajátos megközelítésben tárja a nagyvilág elé a test szépségét. Nem áll távol tőle a nyilvános bon­colás sem, de ebbe most ne men­jünk bele. Kétségtelen, hogy a Frankenstein-ként is emlegetett preparátor kiváló anatómiai tudása kreativitással, művészi vénával társul, így az egyes preparátu­mok - tetemből szobor - igencsak figyelemreméltók. Mi ez, ha nem tehetség?

A Király utcai tárlat egy életnagyságú háromdimenziós anatómiai atlaszhoz hasonlítható – abszolút 21. századi kiadásban. Amellett, hogy a leg­modernebb technika felhasználásával szemléltet, az egészségmegőrzés fontos­ságára irá­nyítja a figyelmet. Megtekintése életünkön ugyan különösebben nem változtatott, de gondolkodásunkra, életszemléletünkre mindenképpen hatott. Napokkal utána is a látottak hatása alatt voltunk és igen, felnőttként is sokat tanultunk. Azért nyilvános boncolásra nem vágyunk…

A Body június végéig látogatható. A program remek ajándék lehet egy kitűnő bizonyítványt produkáló nebuló számára, de azt javasoljuk, indulás előtt egyeztessenek az eminens ifjúval, és csak akkor vigyék el, ha ő is akarja; úgy nem lesz belőle semmi baj. Fényképezőt viszont ne vigyenek: kattogtatni nem lehet. Egyébként meg: NYUGI!

Rekord-, mi több: világrekord felállításában részt venni jó dolog! Főleg ha egykori gimid öregdiákjaként csatlakozol egy élőlánc Guiness-rekord kísérlet­hez, ami persze sikerül. Már hogyne sikerülne, amikor a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceum szervezi? Egészen pontosan a Líceumi Diákszö­vet­ség, az apropó pedig az - országban elsőként megalakult - iskolaszervezet centenáriuma, ami ugye nagy szó.

Egész délutánt felölelő, az egykori diákok gyermekeit is hívó program várta az Öregdiák Találkozó résztvevőit. A programsor kétségkívül legimpozán­sabb eseményének az evangélikus templomot és a gimnáziumot összekötő élő­lánc rekordkísérlete mutatkozott, amire volt licistaként mi is felkaptuk a fejün­ket; majd sebtében összerántottunk egy röp-osztálytalit, hogy minél többen legyünk. (Meg amúgy is. Mi nemcsak ötévenként találkozunk.) Az iskolánk honlapján közzétett invitáció ugyanis olyannyira megszólított ben­nün­ket, hogy kihagy­ha­tatlannak éreztük a jubileumi élőláncban való részvételt. Regisztráltunk hát, és vártuk a nagy napot, amely - gyorsan röppenő május lévén - hamar el is jött.

 A találkozó

Míg a többség a meghirdetett programsort felvezető áhítaton vett részt, addig az evangélikus templom köré egyre többen gyűltünk.

Az áhítatról jövők csatlakoztak a gyülekezőkhöz. A kibővült csoport elébb össze­vegyült, majd újból, immár szabályosan osztódni kezdett… avagy sort képeztünk.

„Láncolódás” közben interjút adtunk, tetszikeltünk...

 Hamarosan tekeredett…

… majd némi szervezői instrukció hatására egyenesedett a sor, az ember-lánc­szemek immár karnyújtásnyira álltak egymástól.

Raffai Balázs nemcsak szervezte, de aktívan irányította is az eseményeket. A tanár úr a sor igazítása közben még arra is kerített időt, hogy bemu­tat­kozva szívélyesen köszöntse öregdiák csapatunkat, mi több, ajándékkal kedves­kedjen; így egyszerre éreztük magunkat otthon és vendégnek.

14 óra 45 perckor, a Guiness rekord felállításának pillanatában már kulcsolódtak a karok. (E mozzanatról technikai okokból nincs fotónk. :))

Ez volt ám a lánc! Bő 350-en ölelkeztünk vállról-vállra, Luther rózsától Luther rózsáig. Kis-, nagy és öreg gimisek. NYUGI volt, amit mi ugye szeretünk :), meg közös vállalás, szere­tet és összetartozás, buli, meg hűha - mint rég. Generációk közötti láthatatlan kapocs: te sulid, én sulim, mi sulink és mindannyiunk lánca. Ami ma elsza­kad ugyan, ám holnap újból összeköthető. Múlt, jelen, jövő.

Ilyenféléket éreztünk és kicsit újra diákká váltunk, mert bár mindig is tudtuk, hogy az alma mater egy nagy, folyamatosan bővülő családot egyesít, de öreg­diákként valahogy jobban átérzi ezt az ember. Az élőlánc tehát kipipálva, de - fenti tapasztalatok okán, meg alapból is - mi nem vagyunk ellene ilyesminek a jövőben sem. Hagyományt teremthetnénk a láncból vagy például verbuválhat­nánk egy óriási kórust és megénekeltethetnénk a várost… ki tudja, ötlet van bőven.  

Az élőlánc-alkotás sikere után szemügyre vettük a líceum épületét, hogy lássuk, mennyit változott maturálásunk óta. Horváthné Hartmann Rita, egykori testne­ve­lő tanárunk kedvesen kalauzolt bennünket. Nosztalgiáztunk, emlé­kez­­tünk, ugrattuk egymást, csakúgy, mint 30 éve, azután kíváncsian vetettük bele magunkat a diákszövetség kínálta progra­mokba.

Egy kis ízelítő:

 Csirmaz András öregdiák bűvész trükkökkel szórakoztatta a nagyérdeműt.

A gyerekeket látványos laborshow is várta - színes kémiai és fizikai kísérletekkel

Az esemény természetesen gálaműsorral zárult, melynek utolsó produkciójában mai és egykori diákok közösen énekeltek, és meg kell hagyni, Takács Andrea tanárnő ismét remek munkát végzett: kiválóan szólt a kibővült kórus. Volt borkós­toló is, mellé pedig rég várt találkozások - jóízű beszélgetésekkel. A találkozón - a figyelmesség, a törődés jeleként - kapott ajándékok majd elkopnak, ám az élmény marad, mint az axióma: Berzsenyisnek lenni jó volt, jó most és jó lesz ezután is.

 T.A.L.

Pihenőpályán várja sorsa beteljesülését a képen látható, eská’ gyártott hm… jelmezkellék. A becses fejvédőt anno egy munka­vé­delmi védő­sisa­kot készítő cég gyártósorán öntötték for­mába, mi pedig (a Nyugat Biztonságtechnika Kft. mun­katársai) becsülettel és szabály­kö­vetőn viseltük testi épségünk védelmében kerek másfél évti­zeden át.

A ki­szolgált holmitól aztán nem akaródzott meg­szabadulnunk; nemcsak mert a szívünkhöz nőtt - ó, ha me­sélni tudna! -, hanem azért is, mert a szimpla kukába dobás ellen­kezett volna elve­ink­kel, mi ugyanis nemigen dobunk ki semmit, ami valamire még jó lehet… Nem tehetünk róla, így neve­lődtünk és váltunk akarva-akaratlan környezettudatos állampolgárrá, ami meg mostanság menő. Szóval a szemét­telepre juttatás helyett a sisak újbóli hasznosításán kezdtünk el agyalni.

Kérdés, hogy ugyan mit lehet kezdeni egy viharvert műanyag sisakkal? Virágot nem ültet­he­tünk bele, kacsaitatónak, kütyütartónak se jó, mert billeg; de még akkor se ven­nénk hasznát, ha hirtelen ránk jönne a szapora, mert lukas is. Nyulat dobni mondjuk lehetne vele, de a nyuszikat szeretjük. Akkor hát mi legyen vele? A megoldás remé­nyét ezúttal a farsang kínálta: felkérést kaptunk Pallas Athéné jel­me­zének meg­ter­vezésére és elkészíté­sére. Juhéjj, alkos­sunk!

Tanakodván a görög mitológia adott hősnője ábrázolásán, beugrott a kard, a lándzsa, meg a fura - vagy inkább jellegzetes? - sisak; emlékeinket frissítendő erről a neten kutakodva szereztünk megerősítést. A fellelt irodalomból kitűnik, hogy mellvédje is volt Athénének, amit anyja, Métisz, a bölcsesség istennője készített számára, mégpedig a férje, Zeusz gyomrában…

Az úgy volt, hogy a főistent egy jóslat hallatán elfogta a pulykaméreg, és hamm, egészben lenyelte várandós hitvesét, Métiszt, első feleségét. A felbőszült férj ugyanis attól parázott, hogy születendő gyermekük nála is hatal­masabb és okosabb lesz. Ez minden bizonnyal rettenetes vízió lehetett Zeusz számára, így a negatív gondolat tetté fajult és az asszony lenyelésébe torkollott. Arról nem szól a fáma, mit szólhatott ehhez szegény ara, minden­esetre Métisznek az ura gyom­rában sikerült  szüle­tendő lánya számára készí­tenie egy mellvértet és egy sisakot. (Ezt fogjuk ugye rekonstru­álni.) Eközben - a hasban történt sisakké­szítés alatt - Zeusz­nak minden baja volt, mert míg neje a testében szorgo­san kalapálta a cuccokat, addig az ő feje majd’ széthasadt a fájda­lomtól. (Úgy kellett neki!) Nade akkor jött Héphaisztosz, - a kovács­mes­terség, a tűz, meg a vulkánok istene -, aki kala­pácsával úgy fejbe kólintotta Zeuszt, hogy annak men­ten elmúlt minden fájdal­ma, ráadásul a fejé­ből kipattant Athéné - talpig fegy­verben és díszben. Na persze a zord apa nem tudta nem megszeretni a lányt, sőt, Athéné lett a leg­kedvesebb gyermeke, ezért - nagylelkű atty’ módjára - még a pajzsát, az aigiszt is nemegyszer kölcsönadta neki. Tiszta happy end.

A köztiszteletnek örvendő Athéné számos erénnyel büszkél­kedhetett. A nevéhez toldott Pallas jelző például azt tudatja róla, hogy kiváló fegyverforgató volt. Városok álltak oltalma és hatalma alatt, róla nevezték el Athént. Gyakran segített mitikus hősöknek, köztük Odüsszeusznak, emellett full emberszeretetből szőni-fonni tanította a nőket, asszonyokat, a férfiakat meg építé­szetre, kovácsmester­ségre, arany­mű­ves­ségre, sőt, kelmefestésre is. Azt tartják Athénéről, hogy köz­tiszteletnek örvendett – egyebek mellett azért is, mert bármit csinált, igye­kezett igazságos lenni. A szerel­met azonban nem ismerte: szűz istennőként (emiatt Parthenosz Athéné-nek is hívták) a Tritónisz-tó nimfái­val élt, akik hozzá hasonlóan kitűnő harcosok voltak. Volt szent állata is, mégpedig a bagoly, és a legenda szerint Athéné találta fel a fuvolát. Köszönet érte!

Felvértezve magunkat mitológiai hősnőnk alakjáról, egyre jobban körvonalazó­dott számunkra a várva-várt jelmez kivitelezésének ötlete. A ruha és a lándzsa elkészí­tése gyerekjáték, azt bárki könnyedén megcsinálja, nade a sisak! Mutatjuk, mit találtunk ki. 

 Pallas Athéné sisakjának elkészítése pontról-pontra:

 Végy egy kimustrált munkavédelmi sisakot. A miénk piros, mert az a cégünk színe.

 Rajzold körbe, majd vágd le a széleket.

Jöhet a festés, mi szürkére fújtuk.

Alkalmi festőállvány:

 Végy egy hengeres kefét (nem tudjuk, mi a neve), hajlítsd a sisak formájára:

 Fúrj lukakat a sisakra...

...majd rögzítsd a kefét.

 Jöhet a pingálás...

 ... éééééés kész!

Újdonsült sisak-, illetve jelmezkészítőként az elégedettség örömével dőltünk hátra, ám kisvártatva kiderült: a megrendelő ízlése nem egyezik a miénkkel...

Keresd a sisakot! Segítünk: nem leled. A farsangi Pallas Athéhé ugyanis inkább sisakmentesen jelent meg az eseményen. (Ki érti ezt?)

Mi azonban nem veszítjük el egyhamar lelkesedésünket, hiszen tudjuk, hogy a dolgok olykor nem úgy alakulnak, amidőn terveztük. Mondhatnánk tehát, hogy sisakilag’ teljesen feleslegesen dolgoztunk, ám szerintünk semmi sem hiába­való. Az alkotás öröme mellett a sisak kreatív újrahasznosítása és eme poszt megszületése a folyomány.

Az újragondolt, csini sisak most polcunkon várja jobb sorsát, talán a következő jelmezbáli bevetést… Aki kéri, hadd vigye, cégünk ajándéka! Ha nem jön érte senki, akkor majd keresünk hozzá a következő farsangra Pallas Athénét… gombhoz a kabátot, na és? Különben is: NYUGI!