Végre elcsíptük! A tömeges virágzást, a pompát, amikor a rododend­ron a sztár a Jeli arborétumban! Korábbi látogatása­inkat eddig nem sike­rült a fő-fő-fő ­virág­zás­hoz passzintanunk, így rendre le­ma­rad­tunk a csodáról. Most azon­ban - újratervezéééés! - teljes pom­pá­jában tárult elénk a színes-szagos rodo­dendron-özön! Talán a virág­ba borult csáford­­já­nos­fai tőzikés láttán fogja el hasonló érzés az em­bert, csak ott nincs illatorgia.

A szóban forgó, ugyancsak vonzó és természeti látványosság­nak szá­mító terület a Vas megyei Kám település mellett leledzik – lassan száz éve. A kertet Ambrózy-Migazzi István hívta életre 1922-ben. A gróf a rododendronok telepítésére a ritkásan álló, ligetes, lombos fák és a hosszú tűlevelű fenyők között sajátos mikroklímát: szűrt nap­fényű, félárnyékos, magas páratartalmú flórát alakított ki. Az arborétum atyjának halála után a kert egy darabig Csipke­rózsika álmát aludta, de ma szebb, mint valaha: több mint 50 fenyőféle, 40 fajta nyír, lom­bos fafajok, örök­zöldek, lomb­hullatók és hagymás növények mellett 300-nál is többfajta rododend­ron biztonságos, kedvelt élő­helyéül szol­gál. A több­ezer pél­dány­ban megcsodál­ható rododendron virágzása üdítő látvány, naná, hogy tavasszal való­sá­gos zarán­dok­hellyé válik a Jeli arborétum. 

A növényállomány emberöltőnyi ideje védett, itt is a mindent a szem­nek, semmit a kéznek szabály dominál. Mi persze azért simán meg­fogtunk egy-egy pamacsot, hogy orrunkhoz húzva jól beszippantsuk az illatát, majd frizura dísznek kölcsönözve pipiskedjünk vele. Elég sokat kattintgattuk a Nikont…

                                             A sárga virágúak különösen illatosak

A hanga-, havasi és babérrózsának, továbbá havasszépének is nevezett növény a Távol-Keletről származik. A rododendron (Rhododendron) - a japán és kínai császári kertek évezredek óta közkedvelt virága - porcelánok, selyem­képek jellegzetes díszítőeleme volt. Az egzo­tikus ­cserje a 19. századra Európa főúri udvaraiba is eljutott. Magyarországon jelenleg a Kámoni és a Jeli arborétumban van belőlük a legtöbb; és köszönik szépen, jól érzik magukat. Olyannyira, hogy egyik-másik példányuk igencsak tiszte­letre­méltóan magaso­dik fölénk: szép számmal akadnak öt méternél is magasabbra nőtt bokrok.

A Vasi Hegyhát gyöngyszemét az április végétől május végéig tartó rododendron-virágzás tette Európa-hírűvé; ezen belül is a korábban nyíló illatos lombhullató rododendronok (azáleák) és a később nyíló, nagyvirágú örökzöld rododendronok együtt-nyílása. Na, ezt hívják csúcsvirágzásnak, amikor is a két csoport többezer bokra együttesen, megszám­lálhatatlan szín­ben, méretben, fajtában ontva virágát - uralja élő­helyét. Leg­gyakoribb a bíbor, a húsvörös, a napsárga és a fehér színű, de kék virágút ne keressünk, mert az nincs belőle. (Hajrá, nemesítők!) A virág­özönnek nem­csak a színvilága pompázatos, de formagazdagsága is hihe­tetlen ám, nem beszélve a bódító illatról, amely hazáig az orrunk­ban marad. Egy szó, mint száz: a meglett férfiembe­reket is ámulatba ejtő szép­ségára­datot megélni, átélni pont olyan élmény, amiért érde­mes akár több­száz kilo­métert is utazni.

                                                    A látvány önmagáért beszél

Bár a Jeli arborétum területe 107 hek­táros, nem kell attól tartani, hogy eltévedünk: a kialakított sétautakon útbaigazító táblák orientálják a láto­gatót, az elhelyezett padokon megpihenhetünk, van játszó­tér, tó és egy majdnem 20 m magas kilátó is.

Aki pedig a látogatás során annyira beleszeret a rododendronba, mint annak idején vélhetően gróf Ambrózy-Migazzi István, és olthatatlan vágyat érez, hogy saját példánya legyen otthon belőle, a helyszínen számos kisebb, cserepes példány közül választhat; de csak akkor vigye haza a növényt, ha megfelelő feltételeket tud teremteni számára. Mert bár a szakemberek szerint a rododendron a legszegényebb talajon is képes jól növekedni, nem kedveli a tűző napsütést, de a szelet sem, ezért félárnyékos, szélvédett, magasabb páratartalmú hely való neki. Arra is ügyeljünk, hogy az elnyílt virágokat letörjük, már ha szeretnénk, hogy jövőre új bimbót hozzon. Szerintünk megéri a macerát!

Ha Ön a virtuális NYUGI helyett valódi, 3 D-s feltöltődésre vágyik, kocsikáz­zon, buszozzon vagy motorozzon el a Jeli arborétumba. Mi szóltunk! 

A fotókat Vas Franciska készítette

A kutyagumi, tudományos nevén canis merga aktuális posztunk főszereplője, mivel egyre többet mozdulunk ki, és a szabadban járva bizony lépten-nyomon szembe­ötlik az, aminek nem kéne: a kutyaszar… minden színben, méretben és állagban; mi pedig kerülgetjük - ha tudjuk. Gazdag anya­nyelvünknek hála az állati végterméknek nemcsak a külleme, de szinonimatára is meglehetősen nagy válto­zatosságot mutat: úgymint bullshit, ürülék, széklet, bélsár, fos, kaka, kaki, kaksi, fekália, trágya, salakanyag, gané, ganaj, trotty stb… - tessék válasz­tani! Jelen írá­sun­kat a kutyapiszok-össze­szedési morál javítá­sának óhaja (álma?) ihlette; elegünk van ugyanis abból, hogy nagyító­val kell keresni a fekáliamentes, viszony­lag steril öveze­tet környezetünkben. Egyáltalán létezik olyan?

Vannak ugyebár a kutyások, meg a nem kutyások. Akik szeretik a kutyát, és akik nem. Akik szeretik és tartják. Akik szeretik, de nem tartják. Akik nem szeretik, mégis tartják. Akik nem szeretik, nem is tartják. A kutyák darabszámáról egy csomó adat kering: például hogy „10 lakosra 2 kutya jut”; „hazánkban a kutya­tartó háztartások aránya 50 %”; „Magyarországon jelenleg kb. 2,5 millió kutya él”; „egymillió kutya országa vagyunk”, hogy „legalább 150.000 kóbor kutya van az országban” és hasonlók. Mindegy is a pontos adat, meg az is egyre megy, hogy éppenséggel milyen érzelmekkel viseltetünk az ebek felé (Kínában például kedvelt csemege a kutyahús); most a cuccra koncent­rálunk, a kutyatartás kevésbé szimpi részére: a vég­termékre.

Ami márpedig keletkezik, keletkezik és keletkezik. Folyton és folyvást. Európa nagyvárosaiban naponta több tonnányi. Meggyőződésem, hogy egyetlen gazdi sincs oda érte, főleg mióta bírság terhe mellett köz­területen össze is kell azt szedni, és lehetőség szerint kutyaürülék-tárolóba dobni. Mert ugye a sokat hangoztatott felelős állattartás fontos eleme, hogy ha ebünk közterületen ürít, akkor azt feltakarítjuk - tiszteletben tartva környezetünket és embertársainkat.

A kutyakaka ugyanis nemcsak gusztustalan, de állítólag a nem kellően kezelt ebek széklete milli­ónyi, akár az emberre is veszélyes élősködőt tartal­maz, így a kupac­kák veszélyes hulla­déknak számítanak. Veszélyes vagy nem, minden­esetre undi és ha kutyagu­mival érintkezik például a lábbelink, hát… ööö... hm… ó igen: szeren­csénk lesz! (haha)

A kutyatulajdonosokat házi kedvencük ürülékének eltakarítására kötelező jogszabály és Állatvédelmi törvény ide vagy oda, némely ebtartó egyáltalán nem csinál ügyet abból, hogy a sétálta­táskor nincs is nála zacskó, mert esze ágában sincs felszedni ebe termékét. Így hát körbe vagyunk véve kániszmergával, és csak kerülgetjük, kerülgetjük, és kerülgetjük. Játszótéren, zöldterületen, gettóban, parkban, dimben-dombon, a járdán… bárhol és mindenütt.

Van, aki még nem lépett kutyaszarba? Nos, majd fog! Mert tudvalévő, hogy van­nak a kutyások, meg a nem kutyások, a kániszmerga szempontjából pedig: aki már belelépett, aki épp most lép bele, és aki később belelép!

Jöjjön most illusztrációnk, melynek tanulmányozását étkezés után az arra érzékenyeknek nem ajánljuk...                                       

Szóval ezeket is felszedhették volna:

 Mi összeszedtük: