Azaz „Soha ne bízz senkiben!” Még gyerekként hallottuk a ki tudja, kinek a fejéből kipattant kifejezést. A nálunk pár évvel idősebb srác egészen pontosan így fogalmazott: SNBS-szindróma.

A tanáccsal - ami egy életre is szólhatna - a szüleiben, tanáraiban, testvéreiben, barátaiban alapvetően bízó gyerekként nem igazán tudtunk mit kezdeni; ám mégiscsak belénk ivódott, ha negyven év elteltével is emlékszünk rá. Most pedig, amikor valami nagyon, de nagyon nem úgy alakult életünkben, ahogyan a másik féllel szóban és írásban megegyeztünk, megfordul a fejünkben, hogy mostantól - néhány kisebb ellenünk irányult stikli megélése, elszenvedése után - alkalmazni kéne fentieket.

Mi azonban erre képtelenek vagyunk, és szerintünk jól is van így. Azt már rég nem hisszük, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel, de abban hiszünk, hogy első körben - igaz, kockázatos - minden embert megillet a bizalom; ami nélkül nincs semmi. Semmi, de semmi nem jöhet létre bizalom nélkül. Ha ugyanis valamiben nem tudunk bízni, az nem sikerül majd igazán jól.

Akad, aki ezzel visszaél. Felsejlik előttünk Juszt László alakja és szlogenje: „Ne hagyják magukat becsapni, átverni, megkárosítani”. Emlékeznek? Nem hagynánk mi, dehogyis, ám egy vérbeli svindlis képes szinte bárkit észrevehetetlenül, profi módon átejteni önző érdekei mentén.

Olykor savanyú a szőlő…

Átvertek minket – mesteri módon. Ügyes, de nem szép húzás. Hogyan történhetett meg velünk? Hm… simán. Ha kellőképpen tapasztaltnak, elővigyázatosnak hisszük is magunkat, aligha lehet leélni úgy az életet, hogy olykor bele ne fussunk valamibe és ne nyúljanak le minket. Mintha ez is az élet velejárója lenne, olyasmi, ami egyszerűen volt, van és lesz; mindig. (Lehet, hogy háromféle ember van: akit átvertek, akit most vernek át, és akit majd fognak?)

Minden jó azonban valamire, tanít, ezért egy percig sem pörgünk a dolgon a minimálisnál többet. Ami történt, jó lecke lehet, megy a tapasztalat-bugyorba, van ott még hely. A következtetést levontuk, ami veszett, visszajön máshonnan – a minket lenyúlónál meg pont fordítva, ez nem is a mi dolgunk. Nem kesergünk, nem anyázunk, nem bosszankodunk, hanem megyünk tovább. Mert életöröm és tervek is vannak… és bizalom!

SNBS? Hát hogy is lehetne élni bizalom nélkül? Mi nem tudunk kibújni a bőrünkből, és nem is akarunk, NYUGI!

Sopron, 2020. április 17.

Nem szoktuk mi feladni. Amit a fejünkbe veszünk, azt megvalósítjuk; végül a bécsi ’jégálom-siklás’ is összejött.

Korcsolyázni jó! Idén is felkerekedtünk, hogy a különleges „Vienna Ice Dream” jegét karistolhassuk. Bár elsőre nagyot koppantunk, hiszen a pálya január derekán nem üzemelt - ki hinné ugyebár -, legalább a záró­napot elcsíptük!

A Rathausplatz-on „felöntött” 9000 négyzetméteres Wiener Eistraum a világ egyik leg­nagyobb és legszebbnek tartott szabadtéri műjégpályája.

Háttérben az osztrákok nemzeti, Európa egyik legjelentősebb színháza, a Burgtheater (Várszínház)

Kialakításakor diszkréten, elegánsan a Város­háza homlokzatát is megvilágítják, amitől meséssé válik a szerintünk amúgy is gyönyörű neogótikus épület - tetején Bécs egyik jelképévével, az Eiserner Rathausmann-nal -, illetve a helyszín.

Az Eistraumon nemcsak óriási jégfelületen róhatjuk a köröket: felkap­tathatunk a menő jégteraszra is, és kedvünkre - na meg kellemes zenére - kanyaroghatunk a Rathauspark fénylő jégsétányának hangulatos-roman­tikus ösvényein. A teljes pályát még a profi, hihetetlen iramban száguldó korcsolyázóknak is időbe telik bejárni.

A legkisebbek a számukra elkerített pályarészen - hétfőtől péntekig 10 és 16 óra között - ingyen gyakorolhatnak, majd ugyanitt a curling szerelmesei hódolhatnak szenvedélyüknek.

Pár adat: kétezer (!) pár előmelegített korcsolya kölcsönözhető potom pénzért, a fölösleges ruhák, cipők zárható szekrényekben hagyhatók. A felnőtt jegy 8, a gyerek (16 éves korig) 5,5 euróba kerül, Vienna City kártyával pedig kedvezményes a belépés. A zárónapon este héttől már nem is szedtek pénzt.

Aki megéhezik, a szabadtéri alpesi kunyhók kínálatából válogathat. A sült kolbász, a krumpli, a káposzta-étel, a palacsinta, a fánk és más finomságok mellé jólesik az illatos forró puncs, a tea vagy a forralt bor.

A tradicionális käsekrainer kihagyhatatlan

Az Eistraumon repül az idő, de nem baj, mert a vendéget csak este tízkor küldik haza. Apropó, vendégszám… a Kurier azt írta: a jégpályát tavaly 780, idén 550 ezren keresték fel. A lap szerint a látogatószám csökkenésében négy szélvihar is közrejátszott, melyek után két-két napig tartott a helyreállítás; illetve a szokatlanul enyhe tél. Sokaknak talán hiányzott az igazi fíling.

Való igaz, 2020. február 29-én rügyező és virágzásnak indult fák, a földből frissen kibújt tulipánok és más tavaszi virágok szegélyezték a pályát - ilyesmiben még nem volt részünk. Voltaképpen kellemes a jó tízfokos melegben orrfújás nélkül korcsolyázni, de el tudjuk képzelni, milyen óriási energiát emészthet fel egy ekkora jégtömeg „életben tartása”.

A klímaharcosok még inkább el tudják képzelni, hiszen az ő radarjaik ilyesmire vannak kihegyezve. A szezon utolsó napján el is jöttek a pályára az Extinction Rebellion Austria aktivistái: este hétkor kéttucatnyian (köztük két gyerek), polifoam matraccal, plakátokkal és képekkel a kezükben helyezkedtek el - ülve - a jégen. Csendes tüntetésük üzenete az volt: nagy kár, hogy már nincs rendes tél, amit az elmúlt évtizedekben behavazott Bécs fotóival idéztek fel; sajnálják, hogy nemrég a befagyott tavakon lehetett korcsolyázni, most meg művi úton, rendkívül magas energia-felhasználással kell előállítani a jeget, ami szerintük ilyen melegben fenntarthatatlan.

A környezetvédők azt szeretnék, hogy újra legyenek olyan telek, mint régen, és a jég ne álom legyen, hanem valóság. Vagyis hogy a jég mindannyiunknak a jövője, ne pedig az álma legyen. A rendőrök először nem tudták, mit csináljanak, csendben biztosították a terepet, majd a kétórás esemény végén kikísérték a távozó demonstrálókat.

Hazatérve kisuvickoltuk, majd eltettük a korcsolyacipőket, mostantól nekik NYUGI… decemberig! Viszlát bécsi álomjég! És igen, mi is várunk vissza, igazi tél!

Sopron, 2020. március 13.

Lett egy, aztán még egy… és nini, immár hét gyönyörű orchidea tündököl cégünk ablakában. Mutatjuk!

Persze a többi, majd’ húszféle cserepes növényünket ugyanúgy szeretjük, mint a „virágok királynőit”, nem beszélve kertünk szépségeiről, ám most az orchideák borultak virágba, szebbek, mint valaha, így övék a főszerep.

Az orchideafélék kifejezetten népes családnak, sőt a növényvilág legnagyobb „famíliájának” számítanak 25000-re (!) becsült fajukkal. A virág formája, nagysága, színe, mintázata rengeteg variációt kínál. Azt tartják, kényes növény, ezért különleges bánásmódot igényel. Szerintünk nem lehet akkora ördöngösség a gondozásuk, hiszen mi, akik minden virágunkról igyekszünk odaadóan gondoskodni, időnként mégis elveszítünk néhányat, az orchideák közül szerencsére még egyet sem nyírtunk ki.

Nálunk valamiért jól elvannak, pedig még egyik példányt sem ültettünk át, holott 2-3 évente illdomos volna. Igaz, nem is öntözzük túl őket, mert annyit azért tudunk, hogy nem tesz jót nekik, ha vízben állnak. Hetente egyszer, legfeljebb kétszer kapnak kevés vizet, ritkán tápoldatot. A napfényt viszont nagyon szeretik és nálunk ebben nincs hiány. Az a jó, ha átlátszó cserépben vannak, mert az orchideának a gyökerei is képesek fotoszintézisre, vagyis szervetlenből szerves anyag előállítására, így tehát a cserépen átjutó napfény energiáját remekül hasznosítják.

Az orchidea a magas páratartalmú trópusi esőerdőkből származik, naná, hogy nem kedveli a hideget, állítólag 10-15 Celsius fokban nem is fejlődik tovább, 40 fok felett pedig megég a levele; a szakemberek szerint a 20-25 fok az ideális számukra. Nálunk általában 20 fok körüli a hőmérséklet, talán ezért is szeretnek itt. Jó érzés szépségükre évről-évre rácsodálkozni, mintha így köszönnék meg a törődést.

Az egzotikus, kecses, lenyűgöző, szemet gyönyörködtető, több fajtájában illatos orchidea ma már könnyen hozzáférhető, megfizethető, divatos és keresett lakás- vagy irodadísz, egyszóval népszerű. Mi sokat nézegetjük, szeretgetjük őket. Ha önnek még nincs orchideája, szerezzen be egyet, NYUGI, nem bánja meg!

Sopron, 2020. 02. 18.

Sikeres tűzvédelmi szakvizsgát tettünk - ismét.

A dolog nem különös, hanem szükségszerű: a beépített tűzjelző, illetve tűzoltó berendezések kivitelezését, karbantartását, javítását, telepítését, felülvizsgálatát végző, egyszóval biztonságtechnikai szakemberek számára BM rendelet alapján, kötelezően előírt szakmai vizsga ugyanis ötévente újítandó. Nincs apelláta, de nem is bánjuk.

Mondhatnánk, hogy minek, jöhetnénk a kifogásokkal, hogy mért’ felesleges a dolog: idő, energia- és pénzrabló stb…, ám ha volna értelme, akkor sem tennénk. Ha valamire nem sajnáljuk a korán kelést, a fővárosba kétszer oda-vissza mintegy ezer kilométer autózást, a rászánt két napot, a részvételi- és a vizsgadíjat, az tudásunk frissítése. Számunkra fontos, meg kenyérkérdés is, hogy szakmánkban felkészültek, naprakészek legyünk. Nem akarjuk idő előtt lehúzni a rolót, szeretjük, amit csinálunk és persze ügyfeleinket is; ezért alapítottuk a céget. Részünkről tehát még sokáig zötykölődhet a szekér.

Egy képzésnek, továbbképzésnek mindig van hozadéka – a sikeres vizsgán túl. A környezetváltozás, kiszakadni a napi rutinból, szakmabeliekkel találkozni, érdekes vagy épp’ uncsi előadásokon értesülni a munkánkat érintő új rendelkezésekről, jogszabályi változásokról és egyebekről, összességében jó dolog.

A Nyugat Biztonságtechnika Kft. teszi a dolgát, a jövőben is számíthatnak ránk. Ne feledjék: biztonság mindenekelőtt ééééés… NYUGI!

Jégálom. Álomjég? Egy darabig az is marad.

A bécsi műjégpályát vettük célba, de az csak január 22-én nyit. Nem vagyunk mi mazsolák, ilyesmi velünk nem fordulhat elő – pedig de! A korábbi évek tapasztalata, miszerint tél derekán igenis lehet korizni a Rathaus előtt, felülírandó; mostantól az indulás előtti tájékozódás bevezetendő. 

Így jártunk, de sokáig nem keseregtünk, mert aki az osztrák fővárosban nem találja fel magát, az ne menjen oda. A világ egyik leglátogatottabb - és saját tapasztalatunk szerint - legélhetőbb városának valamennyi nézni-, látni-, hallani-, ízlelni-, beszippantani-, megélnivalója; stílus- és irányjegyeinek eklektikussága, fényei, az elegancia, a konzervativizmus és a vagányság elegye számunkra örök vonzerő.

Januári fények

A Piano house gyönyörű Steinway zongorái több mint 108 ezer Euróba kerülnek

Ideiglenes mobil építmény a Parlament előtt

A csúszkálásból tehát császkálás lett; sétánk végül a Sacher Eck-ig tartott. A kávéházban - miután az utcán kivárjuk sorunkat - elragadó mosollyal kísérik a vendéget a megüresedett helyre. (Már ezért megéri ide jönni.) Nem állítjuk, hogy itt van a világ legeslegfinomabb Sacher tortája - „ízlések és pofonok”, nekünk bejön -, de az tuti, hogy pont ugyanilyet senki sem tud csinálni, mert ennek a receptjét széfben őrzik. (A témáról később bővebben.)

A titok: lassan kétszáz éve ugyanazt, ugyanúgy.

Azért persze jó lett volna korcsolyázni egyet… Eszünkbe jutottak a - nem is olyan - régi januári hidegek, amikor menetrendszerűen a vastagra hízott Fertő, Fehér úti és más tavak jegén találjuk magunkat. A tavon siklás szerintünk semmi máshoz nem hasonlítható, de nincs bajunk a mesterséges jégpályákkal sem. Szeretjük és örömmel látogatjuk az itthonit, de szerintünk az idén 9000 négyzetméteres Eistraum vagy „Vienna Ice Dream” - amely tavaly kétszintes volt - élménye kihagyhatatlan.

Az Eistraumon két éve

Nem csüggedünk, két hét múlva újra megpróbáljuk. Addig is NYUGI, korizzanak Sopronban, például a január 25-i Családi napon – ingyenesen!

Kutyasz…ba léptünk. Pár napja. A házunk előtt. A sötétben. Mire észrevettük, széthordtuk a teraszon, onnan be a lakásba… hogy az a’…!

Ígértük, jövünk még a témával, sejtvén, úgysem veszít aktualitásából. Vesszőparipánk, mert hiába az óvatosság, elővigyázatosság, szemfülesség, szem­kigúvasztás’ a „baleset” elkerülésére, úgy látszik, sehogy sem lehet megúszni a kutyagumiba lépést; pedig de jó lenne!

Hisszük, hogy javult a felszedési morál, mert egyre több gazdi keze ügyében látunk zacskót – vélhetően nemcsak dísznek. Magyarországon minden második háztartás „kutyás”, de van, ahol dupláznak, tripláznak. Megértjük, néhány hónapra - kutyamentőként - mi is gazdivá váltunk:  

A kiebrudalt Pici szerencsés: új otthonra, szerető gazdára lelt.

Amíg a játékos Picit átmenetileg telephelyünkre fogadtuk, megtapasztalhattuk az állattartás felelősségét – ürülék tekintetében is: a kistermetű állat végtermékével naponta megtelt egy zacskó; nem gondoltuk volna.

A fotó a véletlen műve, Pici ui. szinte bármikor képes volt pottyantani.

Elképzelhető, mennyi salakanyagot termel az ország összes, darabszám szerint kábé két és fél millió ebe. Csak a fővárosban állítólag 40-60 tonnányit. Naponta!

A kutyafécesz - bár élősködők petéi és fertőző baktériumok is akadnak benne -, nem számít veszélyes hulladéknak. Az összegyűjtött, bezacskózott cucc kisebb hányada a kukában landol, elenyésző része pedig a szennyvíztisztító rendszerbe jut - amennyiben a gazdi az ürüléket a WC-be dobja. Amely kupackát meg ott hagyják, ahová pottyant, az ott is marad.

A felszedetlen erdei-mezei-kerti stb… potyi - bár azt mondják, nem gyep- és talajbarát - a földbe süpped, elporlad, majd az eső a földbe mossa. Az utcán hagyottat egy darabig kerülgetjük, a figyelmetlenek bele is tapicskoltak, végül darabkái a szél szárnyán kelnek útra.  

Kutyakaka, nagydolog… nagy dolog? Nagy! Reméljük, a trutyiba lépést olykor a nem kellően gondos ebtartók is megtapasztalják - kölcsönkenyér visszajár! Hiába mondják ilyenkor, hogy katonadolog, mi nem hisszük, hogy a mosoly őszinte, mert szerintünk nem, nem, nem és nem vicces az összekutyaszarozódás’, és akkor sem hoz szerencsét, ha épp újévkor esik meg.

Amint az ebtartóknak vannak jogaik, úgy a kutyátlanoknak is. Az ebmassza eltakarítása ráadásul közös érdekünk. Hacsak nem sz…unk rá. Mi nem, ezért arra kérjük az ebtartókat, hogy - eleget téve állampolgári kötelességüknek - szedjék fel a kupackákat, hadd legyen minél több kutyakaka-mentes övezet - és játszótér - 2020-ban!

Maradjunk NYUGI-ban!

Boldog újévet! Pár napig még így köszönünk egymásnak, de jó is ez!

Szerettük a decembert… a gyerekekkel együtt vártuk a Mikulást, örömmel írtuk a képeslapokat, rászorulókat ajándékoztunk, csinosítottuk-díszítettük a lakást, készítettünk fenyődíszt, adventi koszorút, ünnepi finomságokat; ötleteltünk, ajándékok után kajtattunk, ünnepnapokat dolgoztunk be, szerveztük a vendégvárást, temetőben sírt rendeztünk… végül kicsit el is fáradtunk.

Szerettük a város felbolydulását’, az autók tetején utazó fenyők látványát, a cipekedőkét, néha még a hosszú sorokat is a pénztárnál, amit - hiába rafkóskodtunk - nem mindig sikerült megúsznunk. Magunkba szívtuk az adventi vásárok ízeit, a karácsonyi koncertek szépséges dallamvilágát, a kedves-vicces Facebook üzenetek sokaságát, a fenyő illatát, és unalomig hallgattuk a jól ismert karácsonyi dalokat. (Mi mondjuk annak is örültünk, hogy nem volt hideg.)

Már rég nem törekszünk tökéletességre, csak az „elég jó”-ra, jó értékarányra stb… más a fontos. Így nem tudtunk bosszankodni például azon, hogy szépséges, nemkülönben illatos fenyőnket az árus ferdén fúrta a tartójába, amit aztán otthon jó órányi munkával sikerült orvosolnunk.

Már-már azt hittük, el sem készülünk időre, hiszen pörgött az ilyenkor szokásos ’még ezt - még azt - még amazt”, de persze készen lettünk - vagy készek? :) -hiszen tökéletességre nem törekedvén, „ha meglesz, meglesz, ha nem, nem” alapon elővettük a B és C terveket: a kevésbé fontosakat passzoltuk, tovább toltuk, megvár… a karácsony meg úgyis mindenhogyan eljön.

Elrontottuk a krokettet, feketére sült egy adag süti, megrepedt a bejgli, de tényleg emlékezetesre sikerült a halászlé és a vadas; a vadnyúl viszont felejtős… A legtöbb ajándékot - büszkén mondhatjuk - eltaláltuk, volt öröm, rötyögés, csillagszórózás, fotózás; mi úgy mondjuk: emlékcsinálás. Nem fészbúkosan’, meg erőltetetten, csak azért is, hanem csak úgy magunknak. Nem is most fontos ez a pár kép, hanem majd tíz év múlva…

Rokont látogattunk, beszélgettünk, olvastunk, eszegettünk-iszogattunk, filmet néztünk, társasoztuk, keresztrejtvényt fejtettünk, punnyadtunk, aludtunk, sétáltunk, bicikliztünk, koriztunk.

Kedveltük az év végi újabb sürgést’ is, naná! A szilveszteri árusokat, a bőrös- és a citrommalacot, az anekdotázást, a táncot, az éjfélt, a koccintást, a virslit, a káposztalevest, a brut-ál száraz pezsgőt, a tűzijátékot, az anyósnyelv- és trombitafújást, a lencsét; a kihagyhatatlan újévi koncertet - melyet két éve élőben hallgathattunk meg a bécsi Musikverein aranytermében, lévén elég idősek vagyunk már és gyerekkorunk óta fontos volt nekünk, összespóroltuk hát az álló jegyre valót.

Elfogytak a petárdák, újra elcsendesültünk mi is, és a város… szerettük ezt a csöndes burkolózást, elmélkedést, számvetést; gondoltunk azokra is, akiket elveszítettünk és többé nem karácsonyozhatunk velünk. Nem hibáztunk, amikor először írtuk le az idei évjáratot: 2020! Pompás, ragyogó napfénnyel köszöntött ránk az új évtized, velünk együtt sok más sopronit csalt ki a napsütés a szabadba. Aztán megmutatta arcát a tél… tudjuk, kell a hideg is.

Mindezeknek most vége, ideje a változásokat fogadni. Példának egy: ebben az üzletben többet nem vásárolhatunk.

47 év után (végleg) bezárt a sopronbánfalvi Coop

Fogadalmat nem tettünk (minek?), vannak viszont régi-új feladataink, megannyi kihívás, például megjavítani a szobai mérleget, ami valahogy többet mutat a kelleténél… Tavaly ez jól sikerült.

Kérjük a nem diétázókat, hogy az alábbi és hasonló kijelentéseket mellőzve segítsék az elszántakat:

- Jaj, hagyjál már, miből akarsz fogyni?

- Ugyan, minek neked fogynod, csinos vagy így is!

- Már nem divat a piszkafaság, különben is öregíti az arcot.

- Vagy jó alak vagy szép arc!

- Nem vagy már húsz éves! A korodhoz képest még mindig jól nézel ki.

- Az igazi nőn / férfin van mit fogni!

- Te így vagy csinos. Nekem (így is) tetszel.

- Meg sem kóstolod? De hiszen direkt neked csináltam! Ne sérts már meg!

- Nem ízlik? (és jön a megsértődés)

- De hát ez nem is hízlal!

- Ettől az egy falattól semmi bajod nem lesz!

- Egyszer élünk, minek sanyargatod magad?

- Ne most fogyókúrázz, majd otthon!

- Ne játszd az eszed!

- Ne hülyéskedj már. Fogyókúra neked?

- Majd lefogysz, ha beindul a pörgés a melóhelyen.

- Jobban tennéd, ha rendes kajákat ennél.

- Ezek is (edző, dietetikus, ételfutár diétás menüvel stb…) csak a pénzedet akarják.

STB…

Tipp: amennyiben többé-kevésbé egyetértenek a diéta szükségességével, ne firtassák a motivációt, ne osszanak kéretlen tanácsot diétázó szeretteiknek, inkább kérdezzék meg, mit ehet, mit nem, és azzal kínálva - esetleg vele együtt fogyasztva - fejezzék ki szeretetüket, és higgyék el, újra kerek lesz a világ.

BÚÉK és NYUGI 2020-ban is!

Sopron, 2020. 01. 04.

Elcsendesedés, befelé figyelés, év végi hajrá… visszaszámlálás!

Manapság már novemberben szembejönnek a boltokban a karácsonyi termékek, startol a „váásáároolj!” fíling. Gyerekkorunkban (’70-es évek) szigorúan decemberben kezdődött a „felhajtás”. A rendszerváltozás előtt - több évezredes keresztény szertartások ide vagy oda - adventet a vas-, a bronz-, az ezüst- és az aranyvasárnap jelentette. (1949 után az államvezetés arra gyúrt, hogy megakadályozza, hogy az ünnep ürügyén az egyház a tömegekhez, azon belül az ifjúsághoz közelebb férkőzzön… de ebbe most ne menjünk bele.)

Akkoriban a karácsony a béke és a szeretet ünnepe, fenyőünnep volt, a Mikulás meg Télapó. Hivatalosan nem a Jézuska hozta az ajándékot. Mindegy, boldogan vártuk a szentestét, és az ünnepvárás is maga volt a csoda… ahogy szerényen díszbe öltözött a város, fokozatosan a lelkünk is, hiszen mindenre jutott időnk, nem kellett kapkodnunk.

Nem volt utcai díszkivilágítás, meg ennyi csilli-villi, mint most (persze ha lett volna, mi is kitettük volna a füzéreket és egyebeket); de a kirakatokat kicsinosították. Nem volt ezernyi játék, édesség tonnaszámra, megannyi szép ruha és kütyük, volt viszont hó! Egy-egy kiadós szánkózás után kipirult arccal, elkékült szájjal, átfázva tértünk haza, miután addig hempergőztünk a hóban, ameddig csak lehetett.

A szocializmus és a rendszerváltás után ugyan ki nem örült a bővülő termék­kínálatnak, annak, hogy végre van választék, és nem kell heteket, hónapokat vagy akár éveket várni dolgokra (pl. telefon, autó)? Most meg már árudömping van és túlfogyasztunk.

Mi igyekszünk ellenállni a fogyasztásra ösztönző nyomásnak, többnyire csak azt vesszük meg, amire tényleg szükségünk van (pl. fenyőfa); az üzletekben elsétálunk az árutól roskadozó polcok mellett, és célirányosan megkeressük, amiért mentünk. Sokszor elképedünk, milyen értelmetlen kacatokat találnak ki, gyártanak le és adnak el - milliószámra! A hasznavehetetlen hülyeségeket áruló boltokba hébe-hóba betérünk, hogy a giccs aznapi csimborasszóját’ felleljük, jót nevessünk, majd sajnáljuk a Földet s a rajta élőket (fenntarthatatlan fejlődés). Már nemcsak visszafogtuk a fogyasztásunkat, de egyenesen a minimál fogyasztás felé kacsintgatunk.

Sokan nem bánják, hogy ilyen hamar elkezdenek „karácsonyozni” az üzletek. Van, aki annyira szereti e meghitt ünnepet és a velejárókat’, hogy a karácsonyvárásra készül folyamatosan, az egész évben karácsonyi portékákat áruló boltok tehát valós igényre építenek.

A legtöbb ember szívesen ajándékoz, nem muszájból, meg illemből; a karácsonyi ünnepkör pedig nemcsak meghozza, de fokozza is az ajándékozási kedvet. Van, aki fejvesztve menekül a már novemberben fenyődíszt, ünnepi dekorációt, ajándékokat ontó szupermarketekből, más nem foglalkozik vele vagy rezignáltan tudomásul veszi; megint más örül. A látványon kívül például annak, hogy hamarább, tülekedés nélkül intézheti a meglepiket, és mire ideér az advent, a lényegi dolgokkal foglalkozva adhatja át magát a várakozásnak.

Az előrelátók tehát már késő ősszel gondosan megtervezik az ajándékokat, és ha rábukkannak, lecsapnak rá. Így a pénztárcájukat sem egyszerre terheli a kiadás. (Sokgyermekes családok közt akadnak, akik egész évben perselybe gyűjtik a meglepetésre valót.) Hátránya, hogy tovább kell rejtegetni a holmit a szekrényben, meg itt-ott. A megfontoltan, tervszerűen cselekvők szépen sorban beszerzik a dolgokat - mindent a maga idejében! - és ha szerencsésen minden megvan, akár már két héttel szenteste előtt be is csomagolják. A halogatók az utolsó pillanatban kapkodnak, ad hoc módon vásárolnak, és megfogadják, hogy jövőre nem így lesz. Az ajándékbeszerzést ma már a webáruházak óriási kínálata könnyíti és gyorsítja; aki neten rendel, segít fitten tartani a csomagküldő szolgálat embereit az ünnepi eszem-iszom előtt. (Az utolsó utáni pillanatban pánikszerűen intézkedőknek ezt a vásárlási formát nem ajánljuk.)

A karácsonyra várakozás időszaka különleges, tele csodaváró pillanatokkal! Nem hiszünk abban, hogy ilyenkor bezzeg - és főleg ilyenkor, utána meg nem - mennyire szeretjük egymást, részint mert vannak családok, ahol sajnos ilyenkor sem, gyakrabban persze fordítva, akkor meg úgyis egész éven át erős a szeretetfonál.

Az ünnep közeledtén felfokozódnak az érzelmek, és az egységnyi időre jutó feladatok is megnövekednek. Annyi minden fontos: jótékonyság, ajándékkészítés, iskolai vásár, adventi vásár, forralt borozás a barátokkal, céges vacsora, dekorálás, saját otthoni ünnep megteremtése stb… - ezer apróság - a napok meg peregnek. Ne stresszeljünk rá, nem kell mindennek tökéletesnek lennie – halljuk többfelől’. Egyetértünk, de - őszintén - hagyjuk ezt a dumát, hiszen pl. a bejgli vagy a halászlé sem magától mászik az asztalra. A háziasszonyok tudják, hogy egy komplett karácsony megszervezése és „levezénylése” az elejétől a végéig odafigyelést, okos időbeosztást igényel, és akkor is fárasztó lehet, ha elég lájtosan toljuk. Persze megéri, ez nem is kérdés!  Hajrá családi munkamegosztás!

Szóval szerintünk egy kis pozitív stressz belefér a készülődésbe, főleg az utolsó napokon. Ha kezdünk besokallni, akkor leülünk, beveszünk egy leszarom tablettát, már elnézést, szaloncukrot vagy pár szem sütit, iszunk egy teát vagy forró csokit vagy tojáslikőrt vagy forralt bort vagy kupica pálinkát vagy... vagy… és jót röhögünk magunkon.

Mi úgy vagyunk, hogy ami elkészül, az meglesz, ami nem, az meg úgy marad. Nem lesz megvéve, nem lesz becsomagolva, nem lesz átadva, nem lesz megcsinálva? Nem mindegy? Így is, úgy is eljön az ünnep és jó lesz, szóval NYUGI!

Advent utolsó napjain áldott, békés ünnepeket kíván önnek a Nyugat Biztonságtechnika Kft.!            

Adventi üzenetet kaptunk: „Ha abban a helyzetben vagy, hogy segíts valakinek, segíts neki. Az Univerzum lehet, hogy veled válaszol egy segítséget kérő ember imájára.”

Mindenekelőtt: szerintünk mindenki abban a helyzetben van. Tényleg. Nem hiszi? Emlékszik a „Hét krajcár”-ra? A bő száz éve született Móricz-novellában az író saját gyermekkorát idézi, miként próbáltak édesanyjával hét krajcárt „össze­kaparni” szappanra - az utolsó darabot a koldus adja.

Van nekünk egy Nusi nénink – jócskán túl a nyolcvanon. Mesélte, hogy szerényen éltek, sokan voltak testvérek, de a maradék levest, vagy épp amijük volt, átvitték a faluvégi’, náluk is szegényebb, nélkülöző családnak. Nusi néni talán ma sem eszik almát, hogy azt ne osztaná meg valakivel…

Na ugye, hogy lehet adni? Akkor ezt tisztáztuk. Tehát az egyes számú kifogás, hogy „nincs pénzem”, „hogyan adjak, amikor nekem sincs miből?” és hasonlók kilőve… de a kettesszámú klasszikus is: a „nincs időm”. Mert megesik, hogy valaki - főleg így év végén - túlvállalja magát vagy más okból kerül olyan élethelyzetbe, hogy alvásra alig marad ideje, de a legtöbben azért el tudunk csenni a pihiből 10-20 percet, ha elég fontos valami. Olyasmire, mint segíteni akarás’, törődés, ne adj isten’ ajándékkészítés. Szerintünk ennyi idő alatt pont megszület­het egy-egy kisebb csoda, ami épp elég.

Nem akarjuk megmondani a frankót, de nem is a levegőbe beszélünk: saját példákon mutatjuk meg, hogy adni igenis lehet. Ha nincs pénzünk, de van időnk, ha nincs időnk, de van pénzünk, ha mindkettő van, és ha egyik sincs… ja, utóbbi nem opció, hiszen „nincs oly rakott szekér, melyre még egy villával ne férne”, nem igaz? Akkor valamiből le kell csípni.

Szerintünk a legértékesebb, ha az időnkből adunk – akár lapos a pénztárcánk, akár nem –, mert a legszebb ajándék az időnk, amit ÉLMÉNYre fordítunk, és amire a legtöbben úgyis tovább emlékeznek majd, mint a bármilyen műgonddal kiválasztott ajándéktárgyakra. (Na jó, az arany Rolexet kivéve.)

Mondják: az életben a legjobb dolgok nem pénzért vannak. Tehát ha nincs pénzünk, de van pár percünk, mi szívesen mondunk valami szívből jövőt annak, akivel összefutunk. Nem esik nehezünkre, és a kedves szavak mindig jól esnek; akár a teljes napját megszépíthetjük az illetőnek, aki a kedvességet továbbadja, és előbb-utóbb visszapattanhat hozzánk. Fel is hívhatunk egy ismerőst, hogy megkérdezzük, „hogy ityeg” (nem, nem sms-t, Messenger és egyéb üzenetet küldünk, szigorúan élőszavas a dolog!); még jobb, ha meg is látogatunk valakit, aki magányos (nekünk listánk van), meghallgatjuk őt, érdeklődünk, miben segíthetünk. Az évenkénti látogatásból kedves hagyomány teremthető.

Milyen jó is az, ha karonfogva kimozdítunk otthonról valakit, elmegyünk egy ingyenes koncertre, megnézünk egy kiállítást vagy csak úgy császkálunk a ház körül, a városban - ahol ő szeretné. Az önkéntes munka (adománygyűjtés, ételosztás, fellépés valamelyik gondozóotthonban stb…) is becsülendő. Egy számunkra aranyos tipp (amit be is vezettünk az idén): nem kell az adventi kalendáriumnak pénzért vett meglepetéseket rejtenie; papírdarabra írt szeretet-feladatok is kerülhetnek a zsebekbe; és - tapasztalat - a gyerekek nagyon élvezik azok teljesítését és addig se kockulnak.

Ha idő szűkében vagyunk, és nem az anyagiakéban, akkor jótékonysági akcióhoz csatlakozhatunk, adományvonalat tárcsázhatunk, alapítványt támogathatunk, de akkor is megvan a „napi jó cselekedet”, ha egy, az utcán tőlünk pénzt kérő embert segítünk ki pár százassal. (Mi nem szoktunk foglalkozni azzal, hogy mire költi, alkoholra vagy másra. Több kéregetővel találkoztunk, aki nagyon örült az ételnek is, szóval ne ítélkezzünk.) Szerintünk az is a támogatás formája, hogy a piacon, idős árustól vásárolunk. Ha már élelem: ennivalót a városban elhelyezett ételgyűjtőkbe is tehetünk…

Ki szeret sütni? Mi mérsékelten, de az év végi mézeskalácssütés szent; anélkül nincs karácsony – generációk hagyománya ez nálunk. Az illatos, finom és szép süti mindig telitalálat. Remek ajándékkísérő, és önmagában is ajándékozható, hiszen - úgy véljük - minden darabkája szeretetet közvetít.

A mi szívünkben kedvesek a saját készítésű meglepetések, ezért a mézeskalács mellett rendre tobozfigurákat és dió Jézuskákat is készítünk.

Az év során összegyűjtött anyagokat hasznosítjuk újra, így csak fagolyót és ragasztót kell venni hozzá.

Idén a bolhapiacra is kivittük portékáinkat; a befolyt pénzt örömszerzésre fordítjuk: Advent a cipős doboz ajándékgyűjtő akciók szezonja is. A soproni Berzsenyi Líceumé már lezárult, ott másfélszáznál is több doboz gyűlt össze az iskola rászoruló tanulóinak, de például a Baptista Szeretetszolgálat még várja az adományokat. Mi is dobozolunk már…

Handmade meglepetés repertoárunk idén festett kavicsokkal bővült, mert kézműveskedni jó! Ez a folyamat is csupa öröm a nyári kőgyűjtéstől a téli festésen át magáig az ajándékozásig.

Ezek volnának - idő és pénztárca függvényében szabadon kombinálható - saját példáink arra, hogy adni lehet, kell, meg persze jó is. A felsorolás hosszan folytatható; ahány ház, annyi szokás. A cselekvő szeretet, a törődés nemcsak adventkor gyakorolhatók. Hogy’ honnan van nekünk erre időnk? Valamiből le kell csípni, ha az elég fontos…

Mi is hoztunk egy idézetet Béni Pétertől: „Itt a földön egyetlenegy számít, az, hogy ember emberrel mint bánik. Nem kell, hogy mindenkit szeressen, csak hagyni, hogy ember, ember lehessen.”

NYUGI-s adventi hangolódást, készülődést kívánunk!

2019. advent harmadik vasárnapján

„Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – tartja a mondás. Hát, mi nem fogunk.

Hagyománytisztelő cég lévén (Nyugat-Biztonságtechnika Kft.) - és mert nem szeretünk éheskedni’ -, idén is elköltöttük éves Márton napi liba-vacsoránkat - az ausztriai Neudörfl­ben. Szó sincs róla, hogy sznobok volnánk vagy hisztis válogatósak, sőt, de megesik, hogy valamiért nem jó a hazai, pontosabban nem elég jó vagy csak nem találunk rá a megfelelőre. Márpedig ha az ember egy évben egy­szer eszik liba­sültet, az legyen hibátlan. De lega­lábbis jó. Nagyon jó. A sop­roni és környékbeli éttermekben történt több mint fél tucat próbálkozás után - há­rom éve egy ismerős ajánlásával - végre meg­találtuk a tökéleteset. Igaz, oda-vissza 60 km-t kell érte autózni, de megéri! (Utána meg remek sétát tehetünk a környéken.)

November elején a legtöbb vendéglátóhely étlapján megjelenik a lúd. A liba­lakoma tradícióját Szent Márton nevéhez kötik. De mi köze a legendás alak­nak a libasülthöz?

A sztori ismert: Már­ton püspökké választását elkerü­lendő libaólba bújt, mind­hiába: pechjére (mit várt? :-) a libák kegyetlenül gágogva leleplezték a „beto­lakodót”, aki így nem kerülhette el sorsát: Tours püspöke lett. Csupa jót tartanak Mártonról: pl. szerény volt és önzetlen, pártfogolta a koldusokat, a keresz­­ténységet terjesztette, Európában elsőként szer­ze­teskolos­tort alapított stb... 397 novem­­ber 11-én temették, ezért ezt a napot köti nevéhez az utó­kor.

A püspök és a libák kapcsolata persze mélyebben gyöke­rezik az ólban bujkálás­nál: Szent Márton napján, ősz és tél határvonalán végeztek a betakarításokkal a földe­ken. Ilyenkor fizették ki a cseléde­ket, akik munká­jukért gyakran egy-egy libát is kaptak. Márton napja a karácsonyt megelőző 40 napos böjt előtti utolsó ünnepnap, amikor vásárt, bált rendeztek - jóízű lakmározással, hogy a következő évben is bőven legyen mit enni. A parasztok ilyenkor vágták le a baromfit, amit télen már nem akartak etetni. A tömött libák is ekkorra voltak vág­hatók, így a lakomák gerin­cét a libás ételek adták: libamáj zsírjá­ban, liba­leves, töltött libanyak, fokhagy­más liba­comb vörösboros káposztával, ludas­kása… hmmm… Az újbor is ekkorra forrt meg, Szent Mártont az újbor bírájának is tekintették. A mi lakománk így nézett ki – az újbort zamatos musttal helyette­sítettük:

                                                  A Piribauer Heurigerben ilyen a liba tál

Nem szoktuk az elfogyasztott ételeinket fotózni, de ebben a posztban kivételt teszünk, hiszen épp a liba ropogósra sült bőréről, jól fűszerezett, szájban omló húsáról, a köretként kínált gombócról és a hozzá­adott szószról, a lila káposzta - sült alma - házi ribizli lekvár - geszte­nyepüré kombó gyönyörű, harmonikus ízvilágát dicsőítjük. Ugye, az ön szájában is összefut a nyál?

Amitől kerek az egész: családi vállalkozás, saját nevelt ház­tájiból készített - a mi libánk reggel még az udvaron kapirgált… -, egyszerű, tradi­cionális ételek, saját must és bor, emellett a pultban házi húsáru vásárol­ható. Nem is üres a fogadó, egymásnak adják a kilincset a vendégek. (Érdemes beje­lentkezni és asztalt foglalni.) Kedves, precíz a kiszol­gálás; érdekesség, hogy a személy­zet - és néhány vendég is - bőrnadrágot visel térdzoknival, vagyis nem kell Tirolig menni, hogy élőben láthassuk a hagyo­mányos osztrák népviseletet. Az árak pedig? Őszintén: nem fizettünk többet, mint itthon egy hasonló fogá­sért. A Kis herceg tudja: „Jót s jól, ebben áll a nagy titok.”

Olvastuk, hogy Magyar­országon tavaly 5 és fél millió libát vágtak le, aminek 80 %-át a tradicionális libafogyasztó országokba: Németországba, Svájcba, Ausztri­ába exportáltuk. Nálunk a lúdhús iránt Szent Márton nap környékén és karácsony­kor nő meg a kereslet, most fogy tehát a legtöbb. Főszezon! A hazai fogyasztás nem éri el személyenként az évi egy kilogrammot, pedig a megfelelően elkészített sült liba igazán fenséges; gyakorlott szakácsnők és jó sütő­vel rendelkezők otthon is elkészíthetik; nemsokára mi megpróbáljuk. Szóval libaevésre fel, és NYUGI és Isten éltesse a Mártonokat!

Sopron, 2019. november 11.