„Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – tartja a mondás. Hát, mi nem fogunk.
Hagyománytisztelő cég lévén (Nyugat-Biztonságtechnika Kft.) - és mert nem szeretünk éheskedni’ -, idén is elköltöttük éves Márton napi liba-vacsoránkat - az ausztriai Neudörflben. Szó sincs róla, hogy sznobok volnánk vagy hisztis válogatósak, sőt, de megesik, hogy valamiért nem jó a hazai, pontosabban nem elég jó vagy csak nem találunk rá a megfelelőre. Márpedig ha az ember egy évben egyszer eszik libasültet, az legyen hibátlan. De legalábbis jó. Nagyon jó. A soproni és környékbeli éttermekben történt több mint fél tucat próbálkozás után - három éve egy ismerős ajánlásával - végre megtaláltuk a tökéleteset. Igaz, oda-vissza 60 km-t kell érte autózni, de megéri! (Utána meg remek sétát tehetünk a környéken.)
November elején a legtöbb vendéglátóhely étlapján megjelenik a lúd. A libalakoma tradícióját Szent Márton nevéhez kötik. De mi köze a legendás alaknak a libasülthöz?
A sztori ismert: Márton püspökké választását elkerülendő libaólba bújt, mindhiába: pechjére (mit várt? :-) a libák kegyetlenül gágogva leleplezték a „betolakodót”, aki így nem kerülhette el sorsát: Tours püspöke lett. Csupa jót tartanak Mártonról: pl. szerény volt és önzetlen, pártfogolta a koldusokat, a kereszténységet terjesztette, Európában elsőként szerzeteskolostort alapított stb... 397 november 11-én temették, ezért ezt a napot köti nevéhez az utókor.
A püspök és a libák kapcsolata persze mélyebben gyökerezik az ólban bujkálásnál: Szent Márton napján, ősz és tél határvonalán végeztek a betakarításokkal a földeken. Ilyenkor fizették ki a cselédeket, akik munkájukért gyakran egy-egy libát is kaptak. Márton napja a karácsonyt megelőző 40 napos böjt előtti utolsó ünnepnap, amikor vásárt, bált rendeztek - jóízű lakmározással, hogy a következő évben is bőven legyen mit enni. A parasztok ilyenkor vágták le a baromfit, amit télen már nem akartak etetni. A tömött libák is ekkorra voltak vághatók, így a lakomák gerincét a libás ételek adták: libamáj zsírjában, libaleves, töltött libanyak, fokhagymás libacomb vörösboros káposztával, ludaskása… hmmm… Az újbor is ekkorra forrt meg, Szent Mártont az újbor bírájának is tekintették. A mi lakománk így nézett ki – az újbort zamatos musttal helyettesítettük:
A Piribauer Heurigerben ilyen a liba tál
Nem szoktuk az elfogyasztott ételeinket fotózni, de ebben a posztban kivételt teszünk, hiszen épp a liba ropogósra sült bőréről, jól fűszerezett, szájban omló húsáról, a köretként kínált gombócról és a hozzáadott szószról, a lila káposzta - sült alma - házi ribizli lekvár - gesztenyepüré kombó gyönyörű, harmonikus ízvilágát dicsőítjük. Ugye, az ön szájában is összefut a nyál?
Amitől kerek az egész: családi vállalkozás, saját nevelt háztájiból készített - a mi libánk reggel még az udvaron kapirgált… -, egyszerű, tradicionális ételek, saját must és bor, emellett a pultban házi húsáru vásárolható. Nem is üres a fogadó, egymásnak adják a kilincset a vendégek. (Érdemes bejelentkezni és asztalt foglalni.) Kedves, precíz a kiszolgálás; érdekesség, hogy a személyzet - és néhány vendég is - bőrnadrágot visel térdzoknival, vagyis nem kell Tirolig menni, hogy élőben láthassuk a hagyományos osztrák népviseletet. Az árak pedig? Őszintén: nem fizettünk többet, mint itthon egy hasonló fogásért. A Kis herceg tudja: „Jót s jól, ebben áll a nagy titok.”
Olvastuk, hogy Magyarországon tavaly 5 és fél millió libát vágtak le, aminek 80 %-át a tradicionális libafogyasztó országokba: Németországba, Svájcba, Ausztriába exportáltuk. Nálunk a lúdhús iránt Szent Márton nap környékén és karácsonykor nő meg a kereslet, most fogy tehát a legtöbb. Főszezon! A hazai fogyasztás nem éri el személyenként az évi egy kilogrammot, pedig a megfelelően elkészített sült liba igazán fenséges; gyakorlott szakácsnők és jó sütővel rendelkezők otthon is elkészíthetik; nemsokára mi megpróbáljuk. Szóval libaevésre fel, és NYUGI és Isten éltesse a Mártonokat!
Sopron, 2019. november 11.
