Fát ültettünk. A csinos kis facsemete nemcsak a soproni Lenck-villa udvarán, de szívünkben is otthonra lelt.
Mi, egykori licisták mostantól az emlékezés szimbólumaként tekintünk arra a japán juharfára, amelyet 35. érettségi találkozónkon ástunk a földbe, s amely ennélfogva kicsit a miénkké vált, miközben mindenkié és senkié.
Ez a lombhullató díszfa különleges, mutatós növény, mely teljes pompájában vonzza a tekintetet, szépsége mégsem hivalkodó. 10-15 év alatt akár 4 méter magasra nő, és szerintünk a múzeumkert egyik legfőbb ékessége lesz – akár száz éven át.
Rutinos mozdulatokkal ültette el a fát az összeszokott csapat
Maturálásunk óta alig több mint három évtized telt el, s a Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (BDEG) egykori IV. D osztálya már sosem lesz teljes: a csapatunk számára biztos pontot, állandóságot jelentő Szilvi többé nincs velünk. Hiányérzetünket, szomorúságunkat szeretetteljes emlékezéssel tompítottuk. Van, aki hiszi: Szilvi látta, miként ültetjük el a finom levelű fácskát, hallotta az őt idéző kedves szavakat… és talán elmosolyodott. Később mi is.
Az ötévenkénti találkozó következő állomása az alma mater meglátogatása volt. Nosztalgikus hangulatban népesítettük be régi osztálytermünket, ahol gimnáziumi éveink alatt a legtöbb időt töltöttük. Kedves, vicces és szomorkás élményeink mellett a bosszantók vagy a máig fájók is megelevenedtek.
Iskolalátogatásunk végén szemrevételeztük a tablónkat. Örömmel nyugtáztuk, hogy állapota ennyi év után is hibátlan.
1990-ben végeztünk. X generáció - azóta így kategorizálnak bennünket. Nem rossz korosztály a miénk. Mi voltunk az utolsó előtti évfolyam, akik még oroszul tanultunk, pontosabban akiket oroszul tanítottak. Nyáron építőtáborba mentünk, ősszel szüretelni. A fiúk eljártak locsolkodni, télen meg hordták a szenet a cserépkályhákba az alagsorból. Szánkóztunk, hógolyóztunk, havat lapátoltunk, a befagyott tavakon korcsolyáztunk. Felnőttnek előre köszöntünk és bármit kaptunk, megköszöntük. A tanároknak volt becsülete - még akkor is, ha nem díjaztuk pedagógiai módszerüket; és végzősként ablakaik alatt szerenáddal daloltunk nekik köszönetet. Nem volt sok ruhánk, de hordtunk iskolaköpenyt – a régi sapkás egyenruhát megúsztuk. A lányok vicces tornabugyijában ma igencsak szégyenlősen mutatkozna az újabb generáció, ha ugyan felvenné, és a bordó melegítő sem volna a kedvencük, de az biztos, hogy az egyedi berzsenyis egyenruhát ők is büszkén öltik magukra. A tánciskola kötelező volt és izgalommal vártuk az iskolabálokat. Akkoriban papírra írtuk a levelet, ritkán képeslapot, táviratot küldtünk. Vonalas telefonon hívtuk egymást otthonról vagy pénzbedobós, később kártyás utcai fülkéből. Feljártunk egymáshoz beszélgetni és nem a közösségi média oldalain társalogtunk - félszavakban. Sokat olvastunk, verset is. Kénytelenek voltunk elolvasni a kötelező olvasmányokat, mivel az internet még nem állt rendelkezésünkre, és nem hívhattuk segítségül a mesterséges intelligenciát sem, ha fogalmazást kellett írnunk. Így megtanultunk helyesen írni és beszélni, ebben a témára kényes osztályfőnökünknek oroszlánrésze volt. Laptop, tablet? Tábla, kréta, füzet és ceruza állt rendelkezésünkre; e-napló helyett pedig sima, amit ha szóbeli feleltetésnél ide-oda lapozott a tanár, a padsorokban megállt a levegő… Nem utáltunk ki senkit az osztályból, „csak” ugrattuk egymást. Többségünk nem igazán tudta, mi szeretne lenni. Megannyi diákcsínnyel hívtuk fel magunkra a figyelmet, de nem dohányoztunk, nem drogoztunk, buliban mértékkel iszogattunk. Kevesebbet fogyasztottunk, nem termeltünk ennyi hulladékot. Ami elromlott, azt nem kidobtuk, hanem megjavítottuk. Megéltük a század- és ezredfordulót, láttunk teljes napfogyatkozást és sok minden mást. Az infantilis 4-dések felnőttek.
S most, életünk delén van egy fácskánk, ami senkié, mindenkié, és a miénk. Egyszer, évtizedek múlva egyikünk majd utolsóként „kapcsolja le a villanyt”, azaz áll egyedül a bíborszínű juharfánál tűnt ifjúsága, és a fa körüli közös pillanataink emlékével. Odáig pedig NYUGI-san csillogó szempárainké a jelen.
TAL - SL - SG
